Bogusławski megfáradt, pályája alkonyán lévő nagy színészegyéniség, aki elvállal ugyan egy Tartuffe-vendégjátékot az orosz megszállás alatt lévő lengyel népességű város, Vilna színházában, de már nincsenek művészi céljai a szereppel, csupán üzleti vállalkozásnak tekinti azt. Azonban, ahogy elkezdik próbálni a Tartuffe-öt, a Mester feltámad, s egyre több meglepetést okoz a többieknek. 

Az imposztorban a konfliktus csak késleltetve világosodik meg. A mélyben az elnyomó, manipulációra mindig kész hatalom áll szemben a személyiségükben, egzisztenciájukban kiszolgáltatottakkal. Ők azok, akiknek most már illúzióik sincsenek. Az eszméket, az erkölcsi normákat fölfalta a fölkelés, a megtorlás,az emigráció, a háború, a megszállás, a vereség – és a változatlan, csak rafináltságában változó hatalom. Ezt az állapotot zavarja meg Boguslawski, a Mester.

A történelem négy évszakból áll – kezdi Laczkó Vass Róbert színművész Szép András zongoristával második közös szerzői és előadóestjét a Kolozsvári Rádió zsúfolásig telt stúdiójában. S miközben afféle krónikás énekként „nyeregben maradásunk történetét” hallgatom, az jár a fejemben, vajon miért vitatkozott a kétezres évek elején a magyar értelmiség arról, hogy miért is nincs kortárs magyar közéleti költészet. Mert lám, Laczkó Vass Róbert előadásában csupa kortárs krónikás vall magyarságról, történelemről, Kárpát-medencéről: Székely János, Lászlóffy Aladár, Orbán Ottó, a versverseny-győztes Markó Béla, Farkas Árpád, Szilágyi Domokos, Orbán János Dénes, Szőcs Géza és mások versei elegyednek párbeszédbe egymással, nyargalászunk a történelem zivataros évszázadaiban. S noha már Csokonai óta tudjuk, az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon, az ezerszáz éves történelemről, a Kárpát-medencei jelenről hol ironikusan-gúnyosan, hol könnyeket fakasztó pátosszal, hol elégikusan, de talán hangsúlyosabban búskomoran valló versek megerősítenek abbéli meggyőződésemben, hogy a magyar népléleknek, költészetnek – legalábbis a közéleti vonalának – nem erőssége a könnyedség, a felhőtlen öröm. „Romantikából, vidámságból, heje-hujaságból kapunk eleget nap mint nap – indokolja a versek választását Laczkó Vass Róbert –, de az önismeretnek ezt a válfaját is tudomásul kell vennünk és meg kell mutatnunk. Ez az előadás olyan közönség számára készült, amely fogékony az önmagával való szembenézésre.” Ezért is válogatta úgy a verseket a színművész, hogy a közönség ne érezze – lélekben legalábbis – kényelmesen magát: késélen táncolni, megválaszolhatatlan vagy megválaszolatlan kérdésekkel bombázni a hallgatókat, továbbgondolásra és válaszadásra, önismeretre és önmagával való szembenézésre késztetni volt a cél. A többszörös visszatapsolást ráadásverssel megháláló előadóművészek elérték céljukat: Markó Béla Csatolmány című versének hallatán mindenkiben felbukkanhatott egy-egy személyes pillanat. S bár ebben a görbe tükörben néha ironikus vigyor is felbukkant, biztatásként idézzük az előadás egyik legizgalmasabb pillanatát nyújtó Szőcs Géza-sorokat: „Az indiánok nem hagynak cserben minket. Mások igen, de ők nem hagynak cserben minket ”.(Ezt a cikket a Erdélyi Naplóról másolták: https://erdelyinaplo.ro/muvelodes/indianok-a-karpat-medenceben)

Először rá kell éreznünk a dolgokra, ösztönösen éreznünk, s ily módon magunkévá kell tenni azokat, mielőtt bármi értelme lenne annak, hogy az ember tudást szerezzen róluk. 
Kassner azt mondja, hogy a modern ember képtelen a nagyságra. 
Nem tud átlátszó lenni, tiszta, komoly, derűs, nyugodt. Ezért nincsenek éles határai. Nincs formája. Zavarosságának oka pedig az, hogy ndiszkrét. 
Az indiszkréció a tisztátalan életmohóság eredménye, amely mindenütt fülledt szenzációkat szimatol. 
Ezért a jellegzetes indiszkrét jelenség a pletyka s ezért ma, az indiszkréció jellegzetes korszakában életünk fontos tényezője az elpletykásított sajtó s ezért mainapság egyik főszavunk a "leleplezés". Ez a jó falat! 
– Amikor leleplezik a színésznőt, a bankigazgatót, az államtitkárt. Kiderül mindenkiről, hogy nem nagy. Mindenki egyszerre megnyugszik és örül, hogy az emberiségben nincs kivétel, a többi éppen olyan maszatos, mint ő. 
A király az, aki mindenkiből királyt csinál. 

Zelei Miklós drámája 2012-ben a Békéscsabai Jókai Színház egyfelvonásos drámapályázatára készült. A történet szerint, Ady Endrének nem sikerül meghalnia 1919 telén, éppen ezért konstancai internáltként több túlélési esélyt kell latolgatnia. Az összes színre lépő szerepet maga Ady (Katkó Ferenc) játssza, és minden eddigi Ady-képet felülír.

„Hazugságok vesznek körül bennünket,
a lényeget eltakarja a sok beszéd,
s nekünk kisembereknek csak a cirkuszt
szánták a hatalmasok. Egymásra
uszítanak mindenkit: a gyűlölet
korunk vezére.”A görög tragédiák formáját idéző darab egyik történetszála a 2006-os olaszliszkai lincselést, a másik a kelet-európai vidéki zsidóság eltűnésének mozzanatait dolgozza fel – hogy aztán tágabban is foglalkozzon a mai magyar társadalom állapotával. A lincselés története több ponton, elsősorban a gyilkosság brutalitását illetően összecseng Borbély Szilárd személyes tragédiájával: szülei 2000 karácsonyán rablótámadás áldozatai lettek, édesanyját megölték, édesapját súlyosan bántalmazták. Borbély Szilárd 2014-ben meghalt, öngyilkossága mélyen megrázta a magyar irodalmi és közéletet.

 A magyar származású francia írónő meghatározásában Az öldöklés istene: házaspárbaj egy részben. Négy szülő beszélget egy lakásban, miközben két kisfiú játszik a téren, és az egyik kiüti a másiknak a fogát. A szülők beszélgetése után evidens: ők sem jobbak a gyerekeknél, sőt, az ő beszélgetésük leleplezi azt a kispolgári álszentséget, amely mély gyökerekkel kapaszkodik társadalmunk viszonyrendszerébe. Vérbő komédia az őszinteség hiányáról, az előítéletekről, a sértettségről. 

Az egyik házaspár kisfia bottal kiveri a másik házaspár kisfiának két fogát. Ám a szülők nem esnek egymásnak, hanem leülnek, hogy civilizáltan és kulturáltan megbeszéljék a dolgot, levonják a konzekvenciákat és átgondolják a teendőket. „Az öldöklés istene” azonban rájuk zárja az ajtót, és innentől nincs menekvés: szembesülniük kell gyereknevelési csődjükkel, sőt egész életük csődjével.A sokszoros díjnyertes mű írónője szerint az egész emberi civilizáció nem más, mint maga a darab: bohózat.

Tihamér öt éves. Születési rendellenességgel él, rossz alvó. Amikor felriad egy-egy rémálomából, átjár a szülei hálószobájába, pedig ez tilos. Az Anya egyetlen fontos szabálya, hogy a szülők hálószobájába lámpaoltás után nem szabad átmenni. Apa csak annyit kér Tihamértól, hogy legyen a dolgozószobája tiltott terület. Alapvetően nincs sok szabály a családban, de ezek gyanúsan mind arra vonatkoznak, hogy Tihamérnak itt vagy ott nem kéne lennie. 
Ez az elv beissza magát Tihamér természetébe. A tiltások egy idő után ledobják magukról a lényegtelen részleteket és feltárul valódi üzenetük: a “nem lenni”. 
Sok évvel később egy Bojána nevű nő kezd el feljárni Tihamérhoz - megmagyarázhatatlanul, apropó nélkül - és teát főzet magának. A helyzet nem engedi meg (pedig megkívánná) hogy fölmerüljön a kérdés: de vajon miért? Ha fölmerülne, Bojána minden bizonnyal azt válaszolná, hogy azért, hogy “legyen”, mert szeretné, ha lenne. Az ő belső parancsa a “lenni”. 
Tihamér harminc éves, amikor Anyja “nem lenni”-je találkozik Bojána “lenni”-jével. Bojána “lenni”-je átértelmezi a múltat, Tihamér addigi életének tapasztalatai és meggyőződése megkérdőjeleződnek. Valakinek meg kell halnia.
Tihamér úgy dönt, hogy az anyja haljon meg.
(Az Apa - mint más élethelyzetekben is - sajnálatosan jelentéktelen.)
A darab félig ébrenlétben, félig álomban játszódik, a kétféle lét a darab második felében össze is keveredik. A térben alaktalan, mérettelen, formátlan feketeségben látjuk a fekete háttérről fénnyel élesen leválasztott szereplőinket. A kis tér és a négyszereplős formátum teret enged a néző és a színészek közötti intimitásnak, miközben a fekete üresség a színpadon ezt az intimitást a végtelen térbe is emelheti. Ahogy álmainknak is vannak részletgazdagabb és részletszegényebb részei, amelyekben a helyszín kidolgozatlan, az apró részletek azonban annál hangsúlyosabbak, úgy születik meg a darab álomszerűsége a világítás által. A játéktérben csak az adott jelenet szempontjából fontos dolgok láthatóak, a nézőnek így egyszerre kevés dologra kell figyelnie, arra viszont közelről. Az előadás stílusát valahol David Lynch Mulholland Drive–ja és Lars Von Trier Dogville–je közé szeretnénk belőni. Sallangmentes színészi játék, minimalista díszlet, mindennapinak ható helyzetek, játékfilmszerűen megjelenített viszonyok és érzelmek. Az átlagosnak tűnő jelenetekben így elég néhány részletet kiemelni ahhoz, hogy rémálomként lássuk őket úgy, hogy felismerhető legyen benne a realitás prózaisága és a kiszolgáltatottság mindennapisága. A cél, hogy a színészek mintegy dokumentumfilmet játsszanak, közel a nézőkhöz, a semmiben.

20 éves tradíciójához hűen a Pécsi Horvát Színház egy magyarországi horvát nemzetiségű szerző művét állítja színre.Karagity Antal ezt a népszínművét a Garai Önkéntes Bunyevác Színházi Egyesület 10 éves évfordulójára írta.Műveiben a nemzetiségi öntudat fennmaradása a központi téma. Ezt a "jubiláris" népszínművet a II. világháború alatt írta, melyben Zlatica alakján keresztül beszél az akkor is  és most is égető, aktuális témáról : a nemzetiségi öntudat fennmaradásáról.Karagity meglátása, a ma Magyarországon élő horvát kisebbség számára még mindig aktuálisak.Az "Öntudat" nem egy nehéz dráma, hanem igazi népszínmű, sok humorral, énekkel és tánccal. Marko apó, a bölcs öreg szolga gondoskodik arról, hogy a történet happy and-el végződjön, segít a fiatal bunyevác párnak abban, hogy a szülők ellenzése ellenére összeházasodjanak.

Ez egy olyan színdarab, amelyben nincsen szöveg. Nem akarja egyik szereplő a másikat hangos szóval meggyőzni valamiről, vagy a saját igazát védeni, vagy egy eseményt elmesélni. Egy város terén játszódik, ahol bizonyos emberek átmennek, várakoznak, élnek. Mintha egy rövid időre megfigyelhetnénk a körülöttünk lévő világot, hogy milyen is valójában. Mint amikor valaki cél nélkül csak figyeli, hogy mi zajlik le egy téren, egy pályaudvaron, egy mozi előcsarnokában. Amikor megengedhetjük magunknak, hogy idegen embereket figyeljünk, hogy vajon honnan jöhetnek, merre tarthatnak, épp mi foglalkoztatja őket, miközben néha arra gondolunk, hogy mi magunk honnan jöttünk, merre tartunk, és bennünket mi foglalkoztat. “Szavak nélkül? Mint fent a trapézon a reflektorfényben, mikor már peregni kezd a dob? Mint a lepedőn, amikor már lekerültek a ruhadarabok? Mint a ringben, mikor elhangzott, hogy boksz? Akkor, akkor aztán mindenki érzi, hogy érdemes figyelnie, az életre szavaznia!” -Zánkay András, pszichológus, a Pécsi Playback Színház alapítója
 

Molnár Ferenc örökérvényű Mefisztó-története, Az ördög fordulatokban gazdag, éles humorú vígjáték, amely bravúros érzékenységgel világítja át a férfi-nő viszony legrejtettebb mélységeit. János, a tehetséges festő izgatottan várja legjobb barátja feleségét, Jolánt, hogy megfesse a portréját. A találkozás kínos, mindketten próbálnak felülkerekedni egymás iránt táplált, elfojtott szerelmükön. Jolán már éppen készülne modellt ülni, amikor váratlanul megjelenik egy elegáns és sötét tekintetű alak, az Ördög. „Sehonnan se jöttem és sehova se megyek. Itt vagyok.” – mondja, és itt is marad, amíg ravasz tervét véghez nem viszi. Nem nyugszik, míg fel nem fedi a leplezett vágyakat, s a két szerelmest alaposan meg nem kísérti.

Vajon ki ez a monoklis, gunyoros, titokzatos úriember, aki egy festőműterem foteljéből emelkedik ki, a kandalló lobogó lángjai mellől. Ő Molnár Ferenc a világhírű Vagy csak egyik legsikerültebb vígjátékának hírhedt címszereplője? Legyen elég ennyi: ő Az ördög. Akkor jelenik meg, amikor a helyzet a legkényesebben kétértelmű. A gyönyörű Jolán a fiatal, jóképű szerelmes festő műtermében festeti magát! Fülledt az erotika. Az ördög azt sem tudja mivé fajul a helyzet. Ám most majd minden kiderül. Ezután Jolán a gazdag, elegáns férje karján egy estélyre megy. Az előkelő társaság a bűn melegágya. Vajon Jolán belépője estélyi ruhát takar, vagy csak a vágytól tüzes, csupasz testét? Csak szereplőink tudják a választ. No, meg minden titkok tudója: a író? szerző. Aki talán maga Az ördög. A Karinthy Színház régi-új bemutatóján minden lepel lehull. Voila!

Mesejáték, a Gárdonyi Géza Színház és a Babszem Jankó Gyermekszínház koprodukciója Jankó, az egyszerű parasztgyerek, megszületésekor ígéretes, egyben hihetetlen jóslatot kap: hamarosan nagy-nagy gazdagság éri, és még a király lányát is megkapja feleségül. Így kezdődik egy kalandos történet...és még hogy folytatódik! Mert az „itt a vége fuss el véle" még nagyon messze van. Addig még igen rögös utat kell bejárnia szegény fiúnak! Rablókkal, különös figurákkal kell találkoznia, hogy Grabancról, a csupa kóc ördögfattyáról ne is beszéljünk... Akinek ha nem szerzi meg a bozontjából a három csillogó aranyhajszálat, oda a boldogság! Nos, elég az hozzá, hogy ebben a mesében nem elég egyszerű szerencsefiának lenni. Szükség van itt még bátorságra, kitartásra és kacskaringós észre is! És persze nem árt egy kis segítség sem... pláne ha a főhős ezt a gyerekektől kapja!
A Grimm testvérek klasszikusnak számító meséjét már sokféleképpen földolgozták. Érthető is, hisz a főhős fordulatos kalandjai a mai gyermekek, számítógépes látványvilághoz, pörgő jelenetekhez szokott képzeletét is képes elvarázsolni, úgy tud értéket közvetíteni, hogy közvetlenségével, egyszerűen csak belopja magát a hallgatóság gondolataiba. Eközben, a benne szereplő érdekes emberi karakterek, számos érzelmes- és humoros helyzet megformálói lehetnek, a bejárt helyszínek egy igazán színes mesevilág megteremtésére adnak lehetőséget.
Az interaktív elemektől pedig nem csak hogy ismerőssé válik a mese, hanem egyszerűen egy saját történetté...

Egyszer volt, hol nem volt, nem az Óperenciás tengeren túl, hanem inkább innen, élt egy király, I. Szerfelett, akinek egy szép napon leánygyermeke született, aki a Topánka nevet kapta. Az uralkodó öröme azonban mégsem volt teljes, mert megjósolták gyermekéről, hogy férje nem herceg, nem gróf, de még csak nem is vitéz, hős lovag lesz, hanem egy szegény asszony ugyancsak szegény fia, aki a királykisasszonnyal egy napon született.A király mindent megtett a fiúcska felkutatására, aminek tizennégy esztendővel később meg is lett az eredménye. Álruhába bújva tőrbe csalják az ifjú legényt, és saját száműzetéséről szóló levelet küldetnek vele Levendula királynéhoz. Útközben azonban főhősünk becstelennek tűnő, ám valójában igen jó lelkű haramiákba botlik, akik megváltoztatják a levél tartalmát, s ezzel nemcsak megmentik az ifjú életét, de nemes cselekedetükkel ahhoz is hozzájárulnak, hogy Szederinda igaz szerelmet találjon.