A történet romantikusan viharos. A saját családi vagyonának nyakára hágó gróf Endrődy-Wittenberg Tasziló álnéven vállal munkát Erdélyben. Mint Török Béla ismerkedik meg a szerelmi bánattól feldúltan érkező Marica úrnővel, aki a vidéki magány csöndjébe kíván eltemetkezni. A két lelkileg sérült fiatal olthatatlan szenvedéllyel szeret egymásba… A sztorit egy útjáról eltérített levél, a „segítőkész” barátok és rokonok ténykedése bonyolítja.

Torre di Venere egy csendes üdülővároska, ahol két szezon van: amikor a környékbeliek nyaralnak itt, és amikor a külföldiek. De mi történik akkor, ha egy külföldi család a nekik kijelölt szezon előtt érkezik az üdülőbe? És mi történik akkor, ha a kisváros csendjét még egy illuzionista feltűnése is megtöri? Thomas Mann 1929-es művében nem csak a különös szemfényvesztő, Cipolla alakja és hátborzongató mutatványai állnak a középpontban, hanem egy fanatizálódó közösség is. Az elbeszélés új színpadi adaptációjában az egyén és a közösség, a néző és az előadó egyszerre áll szemben egymással és tartozik mégis össze.

Thomas Mann világhírű novellája korábban kötelező, ma már ajánlott olvasmány a középiskolákban. A hipnotikus erővel bíró Cipolla és a pincérfiú Mario tragikus történetét sokan, sokféleképpen feldolgozták már: készült film-, színházi- és operaprodukció is. A Halas Teátrum előadása egy tévéshow felvétele keretében mutatja be a varázsló nem mindennapi erejét – az előadás különlegessége, hogy a nézők is szerves részévé válnak a történetnek, a befejezés pedig azok számára is tartogat meglepetést, akik olvasták a művet.

Cipolla, a borzalmas művész, és Mario, a bátor néző, történetét jeleníti meg az előadás Thomas Mann novellája alapján. Mondanivalója aktuális kérdésekre is vonatkoztatható, hiszen középpontjában a manipulálhatóság problémája áll, majd nekünk szegezi: Ura vagyok-e önmagamnak?

Torre di Venere egy csendes üdülővároska, ahol két szezon van: amikor a környékbeliek nyaralnak itt, és amikor a külföldiek. De mi történik akkor, ha egy külföldi család a nekik kijelölt szezon előtt érkezik az üdülőbe? És mi történik akkor, ha a kisváros csendjét még egy illuzionista feltűnése is megtöri?Thomas Mann 1929-es művében nem csak a különös szemfényvesztő, Cipolla alakja és hátborzongató mutatványai állnak a középpontban, hanem egy fanatizálódó közösség is. Az elbeszélés új színpadi adaptációjában az egyén és a közösség, a néző és az előadó egyszerre áll szemben egymással és tartozik mégis össze.

vígjátékA szépkorú San-Friano báró és bájos fiatal felesége, Edit, vadásztársaságot várnak hétvégére vidéki kastélyukba. Litvay, az ifjú pesti színész azonban egy nappal korábban érkezik. Vajon miért? Valóban a torkát akarja kímélni? Ezért mondta le az aznapi előadást is? Vagy talán alkalmat keres arra, hogy kettesben lehessen a bárónéval? San-Friano báró legjobb barátját, a „Marsall”-t hívja segítségül, hogy fény derüljön a titokra.

Mayenburg drámája olyan kérdéseket fogalmaz meg, amelyekre választ találni nem egyszerű, nem kényelmes és nem is jóleső.

Benjamin először csak megtagadja, hogy részt vegyen az iskolai úszásoktatáson, később azonban egyre különösebben viselkedik. Az anyja azt gyanítja drogos, de valójában egészen másról van szó: Benjamin vallási fanatikussá vált. Egyre a Bibliát olvassa, és annak tanítását iskolatársai és tanárnője ellen fordítja. Az események kontrollálhatatlanná válnak...
"A minőségi Egy valamiképpen lebegtet minket és rávezet, rátérít bennünket a helyes útra, míg a numerikus Egy odarögzít, erőszakossá tesz és megszakítja az utat. Azt eredményezi, hogy az így létrejött helyzetünkből értelmetlennek, sőt istenellenesnek fogunk tartani mindenki mást, mégpedig állandóan az Istenre hivatkozva. Abban a szempillantásban tehát, amikor a minőségi Egy numerikus Eggyé válik, máris létrejön a fanatizmus. ... Semmiképpen sem csodálható, ha egyfajta despotizmus lesz belőle, az Egy nevében föllépők gyászos diktatúrája. ... 'Egy nép, egy vezető, egy birodalom'." (Karl Jaspers)
Marius von Mayenburg drámaíró, a berlini Schaubühne dramaturgja. 1972-ben született Münchenben. Német irodalmat hallgatott a müncheni egyetemen, majd 1992-ben Berlinbe költözött, ahol a Művészeti Főiskolán, többek között Tankred Dorst tanítványaként, drámaírást tanult. 1999-ben, csatlakozott a Schaubühne-am-Lehniner-Patz társulatához, ahol Thomas Ostermeier művészeti vezető mellett a színház meghatározó alkotója lesz, íróként, dramaturgként és az utóbbi években rendezőként is. Darabjainak ősbemutatója többnyire saját színházában, gyakran saját rendezésében valósul meg, emellett azonban az egyik legtöbbet játszott német szerző világszerte. Magyarországon Lángarc című darabjával vált ismertté, és sikerrel játszották a Csúnya, a Hideg gyermek és a Paraziták című darabjait is. Mártír című darabjának 2012 februárjában volt ősbemutatója a Schaubühnén.

 Márton partjelző – aki tizenkétszer lengetett az NB I-ben, sőt egyszer majdnem meccset is vezetett; a hetvenes évei végén járó újpesti lakos, aki ugyan a Nagy Világatlasz egy példányával a hóna alatt rója az utcákat, de a kerület határait alig néhányszor lépte át; mindennapi kocsmai törzsvendég, volt III/III-as ügynök, egykori lepkegyűjtő, állítása szerint harminchárom éve özvegy, aki úgy érzi, hogy „ott van a vállán a huszadik század” – tanácstalanul bolyong jelen idejű életének helyszínei és múltjának sötét bugyrai között. Gyengéd humorral megrajzolt sorsában a késői Horthy-kor és a szocialista időszak kisembereinek teljes reménytelensége összesűrűsödik. Vajon van-e számára megváltás, hiszen évtizedekig csak arra várt, hogy hogy Isten szóljon hozzá, és ezzel igazolja, hogy létezik.

Hamvai Kornél díjnyertes darabját több mint húsz évvel ezelőtt mutatta be a budapesti Merlin Színház, címszerepben az élete egyik legkiemelkedőbb alakítását nyújtó Jordán Tamással, akinek most alkalma nyílik arra, hogy – életkorban szinte utolérve a szerepet – új mélységeit bontsa ki a lúzer taccsbíró figurájának. 

Márton és Miholka, két hetvenes figura a régi világból, évtizedek óta - kisfröccsök kíséretében - a kocsmapultot támasztja, és beszélget. Szó esik nőkről, lepkékről, focimeccsekről, temetésről és Montreálról, de legfőképp Denise-ről, aki „kegyetlen egy asszony volt”. Kettejük mulatságos, szeretetteljes civódása, egymás szembesítése saját életük valóságával, a világgal. Márton „itt van a vállamon az egész 20. század” életérzésével gondol vissza hosszú életére, hogy „vajon hol rontotta el,”? Hiszen ő mindent jól csinál! Ugratják egymást nap, mint nap, míg egy különösen induló reggelen feltűnik az ivóban Márton régi osztálytársa, a gazdag, amerikás zsidó Gejzlinger (egyeseknek Gerendás). És kiderül, hogy … de ezt majd az előadás meséli el.

A. Elliot gyurmafilmje nyománA Bethlen Téri Színház, a Manna Kulturális Egyesület és a Tünet Együttes közös előadásaKedves Néző!Szeretnénk neked elmesélni egy elég szép történetet, ami kábé arról szól, hogy teljesen mindegy, hány évesek vagyunk, milyen rondának vagy szerencsétlennek születtünk, hol élünk és mennyi pénzünk van, de mindannyiunknak szüksége van valakire, aki megért minket és törődik velünk.Bár Mary még csak 8 éves, de te jobb, ha elmúltál már 12. Marynek (8) nincsenek barátai. Kaki színű anyajegye és iszákos anyja viszont van. Egy nap találomra felüti a telefonkönyvet és levelet ír Amerikába. A levél épp Maxet (44), egy zárkózott, különc, New York-i férfit talál meg, aki előbb pánikrohamot kap, majd végül válaszol...
Az üzenetváltások egyre gyakoribbakká válnak, és mindkettejük számára gyümölcsözőnek bizonyulnak. A gátlásos, ügyetlen Mary szorongása oldódását, az Asperger-szindrómában szenvedő (az emberi érzelmeket felismerni nem képes) Max pedig kedélyállapota javulását várja a kapcsolattól. Az évek során ismerőseik, szeretteik kikopnak mellőlük, és életük még sivárabbá válik, de ők ketten sosem fordítanak hátat egymásnak, reszketve kémlelik a postaládát, s apránként rájönnek, hogy örök barátság szövődött közöttük.

Ennek a tragikomédiának (amúgy két Shakespeare-kortárs a szerzője, egy tisztességben megőszült tragédiaíró – Middleton –, és egy vígjátékra szakosodott testes színművész, miszerint kövér pojáca – Rowley), majd minden szereplője címszereplő, mert mindenki álarcot hord, vagyis senki sem az, akinek látszik, de még csak az sem, akinek hiszi magát. A maskarákat mindössze az különbözteti meg egymástól, hogy van, amelyiket sikerül az utolsó pillanatban lekapni, míg ismét másokat már nem, örökre ráégnek viselőjük arcára, még a túl korán érkező utolsó pillanat után is. Amúgy a szerelemről szól; nem a tavaszi holdcsicsergős változatáról, amiről a szív dalol és Valentin-napot lehet alapozni rá, hanem a másikról, amiről a hús vonyít; amelyik szégyenben kezdődik és bűnben ér véget, gyilkosságban, és már azt sem tudjuk, hogy szerelemből öltünk-e, vagy beleszerelmesedtünk a gyilkolásba. Találkozunk szende szűzlánnyal, kit kényes-fényes kisasszony-mivolta visz a lejtőre, ahol egyre vérnőszőbb kéjjel bucskázik lefelé; szépreményű ifjúval, aki a tudományra esküszik, és vele a reményre, hogy a világ kiismerhető, holott az orráig sem lát el az ember; és végül a férfival magával, aki csupa szolga-alázat és despota-gőg, aki a szörnyűségé- ben hordja a varázserejét, és a varázslata csupa szörnyűség. Találkozunk továbbá őrültekkel és bolondokkal, meg az őrzőikkel, megtudhatjuk, mi a különbség közöttük (semmi: mindnyájan rosszul őrzik egymást); és a végén, ha bele nem fulladunk a kiontott vér tengerébe, még egy bájos kis maszkatánccal is kedveskednek nekünk.  

A világhírű Maski Theatre Odesszából érkezik Budapestre, hogy nevetéssel teli bő másfél órát és felhőtlen szórakozást kínáljon a magyar közönségnek. Az ukrán komikusok a január 8. és 14. között zajló XII. Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztivál programjának résztvevőiként lépnek fel a Nemzeti Színházban. Hatalmas ötletparádét és számtalan komikus helyzetet vonultatnak fel a színpadon. Az ukrán társulat 30 év tapasztalata és számtalan díj tulajdonosa, játéksítusuk egyedi, mással össze nem téveszthető. Nem csak hazájukban, hanem világszerte ismertek. Ötvözik a commedia dell arte, az abszurd színház, a pantomim, a komédia és a bohóctréfa elemeit. Produkciójukhoz a fantáziát hívják segítségül. Georgiy Deliyev, az előadás rendezője így fogalmaz: „Mindannyian a szabadságot keressük, ám gyakran a saját sztereotípiáink fogjaivá válunk. Az előadásunk arra törekszik, hogy lebontsa a határokat, ezáltal sokkal jobban megismerjük önmagunkat.” Az előadást kortól függetlenül mindenkinek ajánljuk!