Hárman vannak testvérek, lányok. Meg egy fiútestvér, aki lélekben annyira máshol jár, hogy a címbe se fért be. A városban, ahol élnek, egy igazi boldogság van: haza lehet vágyni onnan. A gyerekkori otthonukba. Nem is kell más hozzá: a lányok holnap eladják örökségüket, a hatalmas házat, a hatalmas birtokot – utána rögtön vonatra ülnek, és irány Moszkva. Sajnos ez a város nincs túl jó helyen, eléggé kiesik. Itt a jövő nagyon sokára fog elkezdődni. Nekik sem jön el négy évig az a holnap.

Anton Pavlovics Csehov művei kortalanok. Olyan titkokat mesélnek a lélekről, melyek örökérvényű kérdéseket vetnek fel és örökös kihívást jelentenek rendezőnek, színésznek és nézőknek egyaránt. Mert mindannyian ugyanarra vágyunk: a boldogságra. Banális és mégis megfejthetetlen a kérdés, hogy mit jelent boldognak lenni? Hogyan találhatjuk meg ezt az érzést? Mit kell tennünk azért, hogy ne múljon el? Mennyi vágy, bátorság, akarat, kitartás és tudatosság szükséges?Irina, Olga és Mása nővérek.  Fivérükkel, Andrejjel látszólag békésen élnek egy olyan csendes vidéki környezetben, amelyben szinte látni, ahogy a tea gőzölgése is lelassul. Másként telik itt az idő, mint Moszkvában – ahova mind visszavágynak. Ahogy múlnak a lelassult percek, végtelen terek nyílnak a nagy álmoknak, terveknek, önmegvalósításnak, karriernek és a lehetséges, vagy a lehetetlen szerelmeknek. Majd hirtelen valami megfoghatatlan akadályba ütközik minden. Pedig a csomagok útra készen, akár a három nővér is. Hogyan és meddig lehet létezni ott, ahol minden apró történést beleng az apa és egy olyan moszkvai gyerekkor emléke, ami az évek teltével már-már halványodni kezdett? A boldogság lehetőségei kifakulni látszanak, vastag porként telepszenek rá minden Moszkvába előkészített csomagra, álomra. Szinte észrevétlenül válik minden tragikussá, ami azelőtt csak szomorú, vagy nyomasztó volt. Pedig ez egy békés, csendes, vidéki környezet. Ahol akár boldogság is foganhatna.

Egy sors vagy három különböző életút? Egy karakter ábrándozása vagy a mindannyiunkból kiszabadulni vágyó lélek menekülése a hétköznapok realitásából? Álmaink, reményeink, melyek tettek, tenni akarás hiányában vissza-visszatérő fásult gondolatokká korcsosulnak, ezzel megfosztva magunkat a jelenben rejlő boldogság felismerésének, megélésének lehetőségétől. Az önmagunk által teremtett gondolatok, melyek önsajnálattal vannak mélyen átitatva kiábrándult közönybe süllyesztenek.

„Moszkvába… Moszkvába… Moszkvába…”
A darabban mindenki boldogtalan, és minden egyes szereplő a boldogságról álmodozik. Moszkváról, mely oly közel van és a szerelemről, amelyet mindenki szeretne megérinteni. Egy valaki van, aki nem álmodozik: Natasa. Ő valós problémákon gondolkozik: család, ház, állás és társadalmi rang. A szenvedő, hat nyelvet tudó emberek „régi életének” már vége. Senkinek nincs erre szüksége. Szerelem? Ha nem tesz boldoggá, nincs rá szükség. Ki tesz jót nekünk? A nővérek, akik a lélekkel törődnek, de nem tesznek semmit, vagy Natasa, akit csak a „földi dolgok” és a családja boldogulása érdekel? Egyik sem és mindenki. Három bájos hölgy, akik belehalnak a kizökkent idejű életükbe… Vagy Natasa, aki teljesen a saját idejét éli… és a közöttük, mellettük és rajtuk kívül álló férfiak… Bárcsak tudnánk… Bárcsak tudnánk… Bárcsak tudnánk…

Az alkotók az előadást Gombár Judit díszlet- és jelmeztervező emlékének ajánlják.Az újításairól ismert Maladype Színház a 2010-ben bemutatott nagy sikerű Platonovja után ismét egy Csehov-mű feldolgozásán keresztül intéz rohamot a színházi hagyományok ellen. A Maladype variabilitással játékosan kísérletező bemutatóinak (Leonce és Léna, Übü király, Platonov, Tojáséj, Stílusgyakorlatok) újabb állomásán a készülő Három nővér is számít a nézői elme kreatív aktivitására: a drámai szöveget „képekre bontva”, az egyes jeleneteket a klasszikusoktól a kortársakig terjedő korszakokban alkotó magyar és külföldi festők, képzőművészek stílusában valósítják meg a társulat színészei.

„A festészet, mint felfedező út”-metaforára épülő rendezői koncepció azáltal nyújt különleges színházi élményt a közönségnek, hogy az előadás során a nézők szeme előtt megfestődő „kép-játék” a szereplők lelki folyamatainak fázisrajzait is bemutatja. A Prozorov-testvérek hagyomány és modernség között kifeszülő érzéki története gazdag jelentéstartalommal kapcsolódik össze a festészeti korszakok és stílusok meghatározó témáival és fogalmaival: mágikus és mindenható álmok, melankólia és magány, új emberábrázolás és eszménykép, a test mint médium, az élet mint haláltánc, érzés és extázis, a festés mint drámai cselekvés, szakadék élet és művészet között, a természet, a fény, mozgás és technológia.
A rendezői koncepció merészen játszik a szereplők térben és időben történő festői transzformációival. A rafináltan változatos látványvilágra épülő előadás a csehovi kompozíció keretei közé széles palettáról integrálja a jelentős festői korszakok emblematikus alkotóit (Botticelli, van Eyck, Bosch, Da Vinci, Caravaggio, Rembrandt, Munkácsy, Lautrec, Renoir, Csontváry, van Gogh, Picasso, Dalí, Magritte, Vasarely, Warhol, Banksy). Az ellentétes irányú metamorfózis sajátos dramaturgiájának - a hétköznapitól az absztrakt, illetve az elvonttól a konkrét felé tartó - felderítését a képzőművészet iránt rajongók és a színházszeretők is egyaránt élvezhetik.

Ebben az előadásban  a három nővér tulajdonképpen hat alakban jelenik meg. Hat arc, hat portré ugyanarról a három lányról: a nagyon fiatalról és arról az alakról, amivé az idő e szárnyaló lelkű, érzékeny lényeket torzította. Hol mutatkozik meg egy fiatalban a majdani öreg? Hogy bukkan elő az öregekből egy lobbanásnyi időre a fiatal, hogy aztán örökre kivonuljon az életükből, mint a katonazenekar, amely a távozó reményekkel együtt enyészik? Csehov költői szorongása így ötvöződik az élet múlásának bölcs elfogadásával.  Az előadásban szereplő egyetemisták a Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karának színész szakos hallgatói. 

Néha kilépünk önmagunkból, kívülről nézzük magunkat, és föltesszük a kérdést: „Ez komoly? Tényleg ezt művelem?”, és azt feleljük rá: „Bizony, ezt”. És csináljuk tovább. Harper elindul egy londoni külvárosból, hogy még egyszer lássa haldokló apját. Egy road movie veszi kezdetét, amelynek állomásain egy negyvenes nő szembesül az életével, a családjával, a vágyaival és ezek széthullásával. Simon Stephens, az egyik legismertebb kortárs brit drámaíró 2007-es darabjában tragikomikus élességgel mutatja meg az elhallgatás és a szembenézés természetrajzát.

Harsányi Zsolt és Paulini Béla szövege alapján hozták létre a két felvonásos daljátékot. Háry János legendáját Kodály Zoltán egyfajta ellen-népszínműként szerette volna ábrázolni munkájában. Mai perspektívából nézve Garay János költeménye sugallta hősiesség önámítás, ám az eredetileg öt kalandból álló daljáték jelentősége az, hogy segít a magyar népdalkincset továbbörökíteni a fiatalabb generáció számára.

Ljubomir Simović drámája nyomán. A Hasszán aga felesége nem egyszerűen a Balkán egyik legrégebbi balladája, nem egyszerűen archetípus ‒ mindenkié, aki tiszteli a törvényeket, azok szerint él, beléjük törődik, alkalmazkodik hozzájuk, akkor is, ha pórul jár, mert képtelen elfogadni, hogy a törvények attól függően változnak, hogy kinek hogy felelnek meg. Ez az a „miért”, ami Hasszán aga hitvesének a „fejében dörömböl”, és biztos mindannyiunk fejében dörömböl, aki szembetalálja magát a társadalom abszurditásával, amelyben az „erősebb kutya” törvénye uralkodik.
Ha úgy nézünk rá, mint egy punk lázadóra, Hasszán aga felesége valóban gyengének tűnik. Az ellenállása, ha van is – minimális. Nem tér le a kijelölt útról, akkor sem, ha az hirtelen és tőle függetlenül irányt vált. Ő behódol. Elfogadja a ráerőltetett formákat. Akkor is, ha nem is érti őket.
Ám mindeközben nem szabad elfelejteni, hogy végig hű marad az elveihez. Továbbra is tiszteli a törvényeket, amelyek szerint élnie kell, akkor is, ha már senki más nem tartja be őket, akkor is, ha megváltoznak. Ez pedig semmiképp nem gyengeség.
A szégyen-jelenségre, amit mindig boncolgatnak a Hasszán aga asszonyával kapcsolatban, a szenvedést okozó szégyenre tekinthetünk e perspektívából is – a berögződött értékek, a társadalmi elvárások, a törvény, a nevelés, az idomítás perspektívájából.
Hogy lehet együtt élni azzal, hogy többet nem hihetsz abban, amiben eddig hittél? Hogyan törölheted ki a múltat és kezdhetsz mindent elölről? A mai társadalmat nézve: könnyen. A gerinc roppan akkor is, ha ordítasz, lázadsz, és akkor is, ha szép csendben, a törvények szerint élsz.

A kérdés nem új keletű. Sőt: a táncra ősidők óta jellemző a kettősség, hogy tudniillik hol esemény-, illetve történéssorozatot jelenít meg, máskor meg „csupán” állapotot, vagyis érzelmeket, hangulatokat közvetít konkrét történetre utalás nélkül. A tizenkilencedik századi cselekményes romantikus baletteknek is meghatározó, emblematikus részei a sokszor több felvonásnyi cselekménytelen divertissement-képek, ezek mindmáig igen népszerűek, lásd: hattyúk táncai A hattyúk tavában, szilfidek a Giselle-ben és még folytathatnánk. A múlt század első évtizedeiben a modern balett legendás megújítójának, George Balanchine-nak meg egyenesen esztétikai alapvetése volt a cselekménytelen, zenét vizualizáló koreográfia megteremtése. Feledi János célkitűzése ettől némiképp eltér. A zene eltáncol(tat)ása közben óvatosan történéseket is megjelenít, mintha attól tartana, hogy a tánc önmagában kevés volna.
A Hat táncot – a koreográfiáját és a zenei kíséretét is – Bartók Béla Román népi táncok című muzsikája ihlette.

Hat szereplő pizsamában, és egy rendező felöltözve, sok-sok bonyodalommal fűszerezi a két órás előadást. Valahol, egy franciaországi nyaralóban Bernard és neje, Jacqueline vendégeket várnak egy kellemesnek ígérkező hétvégére. Az egyik vendég, Bernard legjobb barátja, Robert, aki Jacqueline titkos szeretője. A másik vendég Brigitte, Bernard titkos szeretője. És ha még mindig nem kavarodtunk volna bele a nevek erdejébe, az előadás folyamatosan bővülni látszik belőlük…

Bekecs Néptáncegyüttes - Eszencia
A műsor Erdély néhány komoly tánchagyománnyal rendelkező településének, nagy táncos egyéniségének táncából építkezik, szem előtt tartva a paraszti kultúra táncainak természetességét, természetét.Az előadásban  a megjelenő táncok, a hallható zenék kiválasztása során nagy hangsúlyt kaptak a ritkán látható, hallható tánctípusok, dallamok, megoldások. Az ezekből készült összeállítások kiemelt feladata a magyar táncok egyöntetűségének, valamint egyéni ízeinek megjelenítése, a műsor célja - a nézők szórakoztatása mellett - a tiszteletadás a nagy elődök, a népművészet kiemelkedő falusi alkotói előtt.A nézők az előadás alatt az alábbi települések táncait láthatják:-         Nyárádmagyarós-         Magyarszentbenedek és Magyarózd a Küküllők vidékéről-         Mezőmadaras és Mezőbánd a Székely Mezőségről-         Válaszút,-         Feketelak a Mezőségről-         Méra, Bogártelke és Inaktelke Kalotaszegről
Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes - Táncoljatok"A tánc az ember. Évszázadok bölcsessége gyűlt össze néphagyományainkban. A saját magunk iskolája és a tanítványok oktatói is mi vagyunk. Tanítványaink által a hagyomány megmarad. A tánc minden előadás végeztével meghal, de ahányszor színpadra lépünk újjászületik. Mi úgy búcsúzunk, hogy találkozni fogunk és műsoraink úgy halnak meg, hogy teljesebb életre születnek. Mint az ember."András Mihály, művészeti vezető, igazgató Táncoljatok! Ennél tömörebben, egyszerűbben és tisztábban aligha lehetne megfogalmazni egy táncegyüttes feladatát. A Hargita Együttes ezzel a címmel készítette el azt a műsorát, amelyben táncosok vallanak a táncról. Irodalmi szövegekkel, versekkel, népdalokkal színesített alkotásukat természetesen a mozgás, a tánc fogja össze egységes egésszé.

A Hargita Együttes Táncoljatok – táncosok a táncról című produkciójának alkotói maguk a társulat tagjai. Szinte kivétel nélkül hosszú ideje foglalkoznak gyermekekkel, ifjúsági és felnőtt tánccsoportokkal: tanítják, irányítják, segítik őket. Ezzel szemben eddig kevesüknek volt alkalma arra, hogy hivatásos táncosok tolmácsolásában fogalmazzák meg elképzeléseiket. 2015-ben, a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával kaptak lehetőséget az önálló alkotásra. A különböző tájegységek táncai az együttes tagjainak megfogalmazása szerint kerültek a műsorba, így a legtöbb hargitás táncos kivette a részét az alkotási folyamatból. A táncetűdöket Gábos Endre szerkesztette egységes produkcióvá. Az előadás során gyimesi, nyárádmagyarósi, gyergyói, magyarózdi és szentbenedeki, tyukodi, mérai, buzai és vajdaszentiványi táncokat láthatnak a nézők.A hitelességen túl a műsor legfőbb erénye az őszinteség. A táncosok nem rájuk osztott szerepet játszanak el, hanem saját érzéseiket fogalmazzák meg, az általuk kiválasztott táncok nyelvén.

A Két kezem forgatta, szívem táncoltattaHagyományos folklórelőadás koreográfiái a Kárpát-medencei forgós-forgatós táncok világából építkeznek. Erdélynek a barokk kor eredményeképpen ez a legnagyobb mai napig megőrzött táncöröksége, a marosszéki forgatóst például a páros táncok királynőjeként szokták emlegetni. Az egy órás barokkos tánchömpölygés egy női sorssal von párhuzamot, ám a történetmesélés helyett inkább érzések, impressziók megragadására törekedtek az alkotók. Hogyan láthatja magát a hagyományos társadalomban felnövő kislány, menyasszony, asszony és hogyan látják őt a többiek? Van-e boldogság a gyermekkor tiszta világa után, van-e boldogság a szerelem megtalálása után? Mi az, ami az utat megtölti tartalommal, a költő szavait parafrazálva: át tudjuk-e vinni a szerelmet a túlsó partra? Végül, de nem utolsó sorban, át tudjuk-e adni értékrendünket a következő generációknak?
Koreográfiák1. Kocsis Enikő, Fitos Dezső: Az élet kapujában (moldvai és gyimesi táncok)2. Ivácson László: „Édesanyám karján nevelt engemet...” (sóvidéki táncok)3. Busai Norbert, Busai Zsuzsanna: „Virágos a fa teteje, koszorús a leány feje...”(györgyfalvi táncok)4. Kádár Ignác: Az úton (vajdaszentiványi táncok)5. Furik Rita, Richtarcsík Mihály: Epilógus (felvidéki táncok)
Nagyvárad Táncegyüttes - Kata történet Mi származhat abból, ha a férfiak és nők összetévesztik szerepüket az életben? Előadásunk a mai kibillent világunkról szól, ahol időnként az abnormális a normális, egy világrendről, amit az évezredek megteremtettek és kikristályosítottak, amit hagyománynak nevezünk. Szól ennek erejéről és arról, hogy ezt a néphagyományt nem ápolni kell, hanem ő maga ápol minket, hiszen általa tudunk közösséget teremteni, viszonylag normális világot magunk körül. Szól a szabadságról, hogy szárnyalhassunk, arról, hogy tartozni kell valahová, ideális körülmények között abba a közösségbe, amelyikben megszülettünk és persze arról, hogy bár az élet kompromisszumok sokasága, nem kell lemondani magasztos elveinkről. Legfőképpen szól a szerelemről. Az előadás alapját Shakespeare makrancos Katája adja, amelyhez a makacs leány archetípusának mesehagyománya is csatlakozik, többek között például az ördög és a székely menyecske története is.