Tamási Áron Énekes madara egy csodálatos mese. Ebben a történetben mindenki a boldogulását keresi a vágyak kereszttüzében, és mert a boldogságot megtalálni nem egyszerű dolog, ez a keresés végzetes ellentéteket szül. A szerző nagy odafigyeléssel, megható emberséggel vezet végig ezen a csodákkal és varázslattal tűzdelt, sziporkázóan humoros és izgalmas történeten, miközben mesél a generációk között feszülő ellentétekről, a fiatalságról és a szabadság utáni vágyról. Előadásunk végső kicsengése, hogy a létezhet olyan helyzet, amikor az igaz szerelem legyőz mindent. Talán még a halált is. 

Az Énekes madár egy remekmű: ragyogóan ötvözi egybe az egyedit az általános emberivel. Ez a kettősség már a színhelyre és az időre vonatkozó írói utalásban megtalálható: „Történik akármelyik székely faluban, akármikor.” A házsártos öreglányok és vén vőlegényeik háromszor szorítják meg a gyenge, védtelen szerelmeseket. A szerelem mind a háromszor a csoda révén menekül meg. Az idősödő vénleány testvérpár, Gondos Eszter és Regina maga gazdálkodik, küzd a falu előtti megbecsülésért, amelynek „koronáját” férjhez menetelük jelentené, de sem Bakk Lukács, sem Préda Máté nem szerelmes, s emiatt halogatják az esküvőt hosszú évek óta. Velük ellentétben Gondos Magdó és Kömény Móka egymásra találása az igaz szerelem jegyében születik – felébresztve az idősebbek irigységét és féltékenységét.

A jóízű, egészséges népi humor mindig nyitott fülekre és szívekre talál, mert örök bölcsessége emberi és igaz. Mese és valóság, gúny és ármány együtt hat, felhőtlenül kacagunk az öregecske udvarlókon, a féltékeny vénlányokon, önfeledten szurkolunk a szerelmeseknek. Magyar Attila rendezése, a mai néző ízléséhez közel álló modern helyzeteket és vérbő humort ígér, archaikus nyelve, szó–és ritmusjátékai felhőtlen szórakozást garantálnak.

Fuente Ovejuna címen játsszák a világ színpadain Lope de Vega egyik legjelentősebb drámáját a ránk maradt közel ezer közül. „Klasszikus” a szó Umberto Eco-i értelmében, vagyis minden időben kortárs. Tragikust a komikussal elegyíti (ezek a szerző saját szavai) ismerős módra, szól a nők jogairól egy férfivilágban, és szól az „engedetlenség” lehetőségéről, a hatalommal kötött szerződés radikális felbontásáról, és ennek következményeiről.„…Egészen Schiller Vilmosáig nincs még egy remekműve a drámatörténetnek, amely ilyen erővel és ilyen szemléletesen magát a népet tenné meg főhőssé…” - írja Hegedűs Géza a műről. Ma azt mondanánk, a civil közösséget. Mert a Fuente Ovejuna „klasszikus” a szó Umberto Eco-i értelmében, vagyis minden időben kortárs. 

A KB35 társulat közösségi színházként működik. Tagjai között található igazgatásszervező, makrogazdasági elemző, drámapedagógus, idegenvezető, középiskolai tanár, pszichológia szakos hallgató, pénzügyi és személyzeti ügyintéző, bírósági fogalmazó, csecsemő- és kisgyermekgondozó. Vannak, akik már óvodába is együtt jártak és vannak, akik soha nem laktak ugyanazon a településen. Vidékiek és városiak. Központjuk Inárcs: kb. 35 km-re Budapesttől. A színházat közösségi térnek tekintik, ahol előny a nézőpontok sokasága, az alkotást pedig szabadnak: függetlennek és mindenki számára nyitottnak.

Enigma – görög rejtvény, rejtély, üzenetek titkosítására és visszafejtésére használt, német gyártmányú, forgótárcsás, elektromechanikus berendezés, egyszerű gesztus mögött rejlő túlbonyolított értelmezés. Hogyan változtatja meg életünket a letisztult kommunikáció hiánya? Hogyan befolyásolják ösztöneink a kapott üzenetek dekódolását? Hogyan tudjuk elnyomni ösztöneinket? Hogyan tudjuk áttörni a magunk köré húzott kódfalat? Hogyan befolyásolja mindennapjainkat a kommunikációs színtér torzulása? Van-e kódja az emberi létezésnek?

Mesejáték a barátságról, egymásra utaltságról. Borsó és Bertalan ládaszomszédok, mindketten egy-egy ládában élnek. Ládájuk a kincsük, a legféltettebb titkuk, az életük. Abban élnek, alszanak, öltözködnek. Civakodnak és ugratják egymást, de összetartozásuk nem vonható kétségbe addig a napig, amíg be nem toppan hozzájuk egy idegen, aki lenyűgöző tulajdonságokkal rendelkezik. Zenél, táncol, és még sok mindent tud, ami megmozgatja a fantáziát. Igazi barát lehet, de vajon az az igazi barát, aki annak mondja magát? Lehet-e a barátom, aki megpróbál becsapni? Hogyan kell bocsánatot kérni, ha megbántottam, aki fontos nekem? Mi az enyém, mi a tied? Van-e közös dolgunk?

Peter Shaffer
Az Equust 1973-ban írta. Pár évvel előtte valaki megemlített neki egy horrorisztikus bűntényt: egy 17 éves fiú egyetlen éjszaka megvakított 6 lovat. Mást nem tudott róla. Sem az emberekről, sem a körülményekről. Shaffer próbálta kitalálni, valahogy érthetővé tenni az érthetetlent. A darabban egy bírónő próbálja megmenteni a fiút az életfogytiglani börtöntől, és pszichiáter barátjához fordul segítségért. Feladata: visszavezetni a fiút a normális életbe. Martin Dysartnak sikerül közelebb férkőznie Alanhez. Jó úton halad, de elbizonytalanodik. Mert mi a normális? A körülötte lévők normális élete sivár, örömtelen, a sajátját is ideértve. Mi abban a jó? Mit tud szembeállítani Alan képzeletvilágával, szenvedélyességével?

HÁROMSZÉK TÁNCEGYÜTTES Eljegyezni magunkat újra és újra azzal, ami a miénk – csengő ének, gyógyító varázsige, mozdulatban őrzött érték, lelkület, szellemiség. Mint felületből dombormű emelkedik ki e táncszínházi költeményben a látható lényeges, mit máskor lehunyt szemünk mögött idézünk fel csupán. Ez a valóság a miénk lehet ma is, ha befogadjuk. 
Színpadi világunkban Erdély és a menyegző fonódik össze, az otthon, a haza és a házasság. A házasság és a történelmi emlékezet töredékeinek végtelenben találkozó párhuzama e szőttes. A keletkező élet - házasság - halál - újjászületés körforgásában magunkról kívánunk szólni, az értékekről, miket hordozunk és a jelenről, mit érzékelünk. 
A férfi és nő találkozása, párjátéka meghatározza a létezést. A házasság az emberi élet legfontosabb és talán legnehezebb velejárója. A menyegző egyfajta küszöbállapot, átváltozás, szakrális átlényegülés. A feléje vezető út, a házasodás, a lakodalom, a vendégség és annak mindenkori szertartásaival átitatott képek közös emlékezetünk fontos részét alkotják. Mit vállalunk mindebből elköteleződésünkkel? Mi mellett foglalhatunk állást ma? Magunkat faggatjuk a múlt nagyjainak töredékes megidézésével is: megtartó-e a Bethlenek, Bolyai, Kőrösi, Apor Péter, Mikes Kelemen, Bánffy Miklós vagy Tamási Áron szellemisége? Átjárja-e még e lelkület a ma emberében zendülőt? Mi az, ami örök időktől fogva lélekemelő, és mi maradt meg abból az állapotból, ami a korai és a néhai erdélyi lélekben létezőként érvényesült? Mi örökíthető át, és mi tűnik el a történelem és az ember belső változásaival?

Minden az erdő körül forog. Gumiszkaja asszony, a sokat megélt tulajdonosnő hébe-hóba elad belőle egy darabot, hogy az éppen kiszemelt fiatalembernek apanázst tudjon adni. Az erdőben randevúzik titokban a két ifjú szerelmes, akik nem lehetnek egymáséi, mert nincs pénzük hozományra. És hosszú évek után az erdőben vándorolva találkozik egymással a két hányatott sorsú vándorszínész, Szomorov és Vigov is.