Kortárs magyar szerzőnőnk írja ’van egy ország’ című versében: (…) rajtam is múlt, rajtam múlt, tegnap kezdődött a múlt, elkezdődött – vége van, borzalom és béke van. 
A darab a megtorlás könyörtelen éveiben a rendszer feltáratlan ’fehér foltját’ követi. A forradalom lányát futószalagon dobálja a puha diktatúra. A harckocsik zaja elnyomja az indulók üvöltését. Akasztófák árnyéka borul Szabadságra, Harcra. A darab alapjául a rendszerben élők szabadságösztöne szolgál. Kötelék, melyben egy egész nemzet osztozik; egyéni sorsok, melyek hurokban végződnek. A rejtett szimbólumok egy része – mint a kötél – első pillantásra is értelmezhető. Egyrészt a halál jelképe, mint az akasztási szokások eszköze; másrészt a mitológia világából gyökereztethető szeretet köteléke, a keletkezés és elmúlás kifejeződése. A szereplők egypercnyi béke visszfényében válnak győzőkké és legyőzöttekké, ott ahol a múlt utoléri a jelent. Kitörés alulnézetből. Az egyfelvonásos produkció méltó emléket állít az ’56-os események résztvevőinek.

A költői nyelvezetű drá­mai szö­veg a mo­ra­li­tás­drá­mák kö­zép­ko­ri ha­gyo­má­nyát tá­maszt­ja föl. A válságba jutott fogyasztói társadalom torz tükrét tartja elénk. Ebbe belenézve nem magunkat látjuk, hanem Akár Akárkit, egy olyan tömegembert, akinek nem lévén más lehetősége, saját testét dobja piacra. A darab a jelenkor erkölcsi és morális válságát tárja föl a brechti elidegenítés módszertanával.

A darab címe is mutatja, hogy egy nagyon furcsa élethelyzetnek lehetünk tanúi. Kicsit mulatságos, kicsit tragikus, de mindenképpen érdekes és nagyon emberi jelenetsoron át követhetjük végig, hogy az emberek hogyan kerülnek/kerülhetnek válaszút elé, és hogy a döntéseiket hogyan befolyásolják az érzelmek, vagy akár a szegénység.

Mit jelent sztárrá válni? Milyen hatással van a fiatal generációra a valóság- és tehetségkutató show-k világa? Milyen előnyei, hátrányai vannak egy ilyen műsor által generált hírnévnek? Egyáltalán milyen morális, etikai tényezőknek kell megfelelnie annak, aki aláveti magát a producerek által előírt követelményeknek? Felmérések szerint a fiatalok nagy része szívesen venne részt tehetségkutató- és valóságshow-kban, azt gondolva, hogy a siker és a csillogás így könnyen elérhető. Szavazatok döntenek emberi sorsokról hétről hétre és nem tudatosul bennünk, hogy ez egy média által manipulált gesztus. Az előadás ezeket a releváns kérdéseket veti fel teret biztosítva a nézői véleményeknek is. A produkció a Communitas Alapítvány és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség támogatásával valósul meg.

A darabobjektíven veszi szemügyre, hogyan lesz a test önmagunk és mások mestermunkája, a tudatos és tudattalan demonstrációk felülete. A tánc ezúttal nem szubjektív önkifejezés, hanem egy sajátos eszközkészlet elszemélytelenített alkalmazása. Az alkotók kiindulópontja a Bauhaus eszme. Saját testüket egy funkcionális, gépies, ugyanakkor érző egységként mutatják be. Arra keresik a választ, milyen jelentéseknek tud hiteles felületet adni a táncos teste a rárakódott szerepek és feladatok terhe alatt. Tekinthetünk-e a testre úgy, mint hatni képes, autonóm entitásra?

Az Ezeregyéjszaka meséi alapján a szövegkönyvet írta és színpadra alkalmazta: Iványi Árpád.

Aladdin, a jószívű utcagyerek a palotába lopakodva megismerkedik a Szultán lányával, Jázmin hercegnővel, akivel rögtön egymásba szeretnek. Ekkor még nem is sejti, hogy hamarosan még nagyobb szerencsében lesz része: Jafarnak, a gonosz mágusnak a mesterkedése árán a fiatal fiú olyan csodalámpa tulajdonosa lesz, mellyel eddigi élete örökre megváltozik...

Az Ezeregyéjszaka meséje kel életre varázslatos díszletben,látványban Aladinnal, Dzsinivel és Jázminnal, kik a szeretetés a szerelem határtalan erejével képesek legyőzni a rosszat,a gonosz varázsló minden ármánykodását.
Hogy hogyan?
Nos, erről szól ez a nem mindennapi, fergeteges mese.

„Hol járok? A holdtól nyugatra, a naptól keletre vagyok. Az égtől messze, a földhöz túl közel.  Még egy lépés. Vagy kettő. Nem mondod meg, merre menjek, homok? Beszélj hozzám, mondd el, hol van! Már a szívem is olyan szomjas, mint egy kihalt oázis. Nem találsz mást benne, csak korhadt fákat, száraz liánt. Kitikkadt az égtől a szemem. És csak egy felhő van fent, olyan akár egy elefánt, csak cammog, csak cammog, már alig emeli a lábát. Fecske ül a hátán és énekel neki.”„Hol járok? A holdtól nyugatra, a naptól keletre vagyok. Az égtől messze, a földhöz túl közel.  Még egy lépés. Vagy kettő. Nem mondod meg, merre menjek, homok? Beszélj hozzám, mondd el, hol van! Már a szívem is olyan szomjas, mint egy kihalt oázis. Nem találsz mást benne, csak korhadt fákat, száraz liánt. Kitikkadt az égtől a szemem. És csak egy felhő van fent, olyan akár egy elefánt, csak cammog, csak cammog, már alig emeli a lábát. Fecske ül a hátán és énekel neki.”Mindannyian szeretnénk, ha hozzánk szegődne egy palackba zárt szellem, hogy minden kívánságunkat teljesítse. Az Ezeregyéjszaka világában egy csodalámpában lakik a Dzsinn, aki egy véletlen folytán kap új gazdát az ifjú Aladdin személyében.A kis tolvaj Aladdin is gazdag, erős és boldog szeretne lenni, mint bármelyikünk. Ennek az útját most a Tóth Réka Ágnes által készített változatban készíti el a színház társulata, Réczei Tamás vezetésével, Drucker Péter zenéjével kísérve.

Műfajunk: verses dráma: csengő-bongó rímek és röpke ritmusok, hogy szinte észre se vegyük, hogy valójában a legkegyetlenebb valóság vérből és sárból kikevert iszapjában kúszunk-mászunk, ki tudja, merre.Helyszínünk: Szentpétervár, ahol egyetlen bál az élet, ahol a kártyaasztalnál birodalom-méretű birtokok cserélnek gazdát; ahol az érzelmeket túlfinomult etikett tartja kordában, amíg tarthatja – hogy aztán a kordából kiszabadulva csak annál nagyobbat csattanjanak.Hőseink: életunt svihákok, barátok, akik szeretnek – bár nem tudnak – nagyban játszani; jobban szeretnek veszíteni, mint nyerni, mert az sokkal elegánsabb: és csak későn ébrednek rá, hogy mindent elveszítenek, amikor veszítenek.Témánk: a szerelem; a lassú, de öles léptekkel múló idő; a féltékenység, hogy a pajzán tréfák végére kitegye a kínhalálos csattanót... és persze a címadó bál, ahová álarcot öltünk, hogy amúgy istenigazában elengedhessük végre magunkat – de miért, hogy épp így, álarcosan ismerünk amúgy istenigazában végre magunkra?