Frank Wedekind 1891-ben írt – akkor botrányt kavaró – drámája ma már klasszikus, érvényes kérdéseket megfogalmazó darab. A tavasz ébredése nem csak gyermekek tragédiája. Családok tragédiája. A társadalom visszafordíthatatlan hibája.  Hogyan nevelje, mennyire kontrollálja a szülő a gyermekét? Mitől kell megóvnia és miről kell időben felvilágosítania, ha őszintén kérdez? Helyes-e az a fajta fegyelem, amit az iskola  gyakorol? Kinek a bűne, ha pont a megkövesedett erkölcsi normák miatt nem látja a gyermek az élet értelmét? Ki vonható felelősségre, ha ezt az érzést tett is követi?   Wedekind szereplői főként kamaszok. Érezni, érteni és tapasztalni akaró fiatalok. Akiket nem hallgatnak meg. Akiket tényleg nem akarnak megérteni. Akik hiába kérnek segítséget. Akik egyedül maradnak az őszinteségükkel, nyíltságukkal, elfojtásaikkal, lázadó vágyaikkal és az éppen kibontakozó szexualitásukkal. Pedig így akarnak élni, túlélni és felnőni. A tragédia pedig az, hogy hiába.   

Egy pár gyerek sorsa ez a darab, lazán összefüggő sorsok lazán egymáshoz fűzött jelenetekben. Nem értik ezeket a gyötrelmeket a felnőttek - akik pedig átestek ugyanezeken a szenvedéseken -, nem segít a jóindulat, tehetetlen a megérteni akaró intelligencia. Végül minden szülő egyformán tanácstalanul és kétségbeesve áll, ha bekövetkezett a katasztrófa. És hogy kinél s mikor következik be az értelmetlen iskola járma alatt nyögő, felébredt ösztöneiket szégyellő, tőlük félő és mégis általuk vezetett gyerekek közül, az egészen a véletlen dolga. Sem a jó, sem a rossz nevelés nem segít itt semmin. (...) Olyan az élet, mint egy nagy cirkusz, csakhogy mindenki rettentően komolyan végzi a maga kacagtató clown-produkcióit, és mindegyik mutatvány egyúttal halálugrás is." Lukács György

A Forte Társulat előadása„Ő még tudja, mitől lesz hirtelen csend a kocsmában” – írta róla Bodor Ádám, s valóban: a tragikus sorsú Tar Sándor a magyar mélyvilág leghitelesebb ismerője. Hősei a történelem számkivetettjei: a megalázott, megnyomorított, a térkép szélére, a társadalom peremére szorított kisemberek, akiknek sosem osztanak lapot. Lenézett melósok, akik egész életükben építették, úgymond, a szocializmust, hogy aztán magukra maradjanak, s a rendszerváltásba végképp belerokkanjanak, belehaljanak.
Ebbe a vigasztalan, egyszerre drámai és abszurd történetbe enged betekintést nagy empátiával és rengeteg humorral a vesztesek nyelvét úgyszintén jól beszélő Keresztury Tibor darabja. A brutálisan nyers, realisztikus eseményeket költői víziókká oldó előadás a Forte Társulat már megszokott kreatív energiája és radikális színpadi eszköztára révén olyan erővel rántja be a nézőt a mindenkori alullévők világába, hogy hatása alól egykönnyen aligha szabadulhatunk.

Szereplők: Andrássy Máté, Fehér László, Földeáki Nóra, Horkay Barnabás, Kádas József/Hegymegi Máté, Krisztik Csaba/Hevesi László e.h., Kurta Niké, Nagy Norbert, Novkov Máté/Gyulai-Zékány István e.h., Pallag Márton, Zsigmond Emőke/Molnár G. Nóra e.h./Ténai Petra e.h.
 
dramaturg: Garai Judit
kórusok: Ökrös Csaba
jelmez: Benedek Mari
díszlet: Mocsár Zsófia 
fényterv: Payer Ferenc
produkciós vezető: Kudron Anna
rendezőasszisztens: Kovács Henrietta 
  rendező: Horváth Csaba

Felolvasó színház a szarvasi Cervinus Teátrum előadásában A belépés díjtalan.

A Honvéd Táncszínház és a Nemzeti Táncszínház közös produkciója A téma a Rákóczi-szabadságharc idején, Siklós környékén folyó kuruc-labanc küzdelmeket idézi. A főszereplő Eke Máté, Béri Balog Ádám kuruc brigadéros katonája ugyan költött személy, de számos jobbágykatonából lett kuruc tiszt történelmi alakját ötvözi egybe. A történet meseszerűen, sok humorral mutatja be azokat a kuruc hősöket, akik ravaszsággal, magyaros virtussal végül is legyőzik a bugyuta labancokat.
Az előadás megőrzi a film legjelentősebb, legszórakoztatóbb epizódjait, megidézi a kuruc kor legendás személyeit, zenei és mondavilágát. Néptánc-hagyományaink segítségével felidézi nemzetünk történelmi hagyományait, s így teljesebb képet nyújt a kor nevezetes és névtelen hőseiről.

Vígopera két részben, három felvonásban, magyar nyelven, magyar felirattal

Mi történik, ha a klasszikus polgári értékrend szerint működő dalkör kénytelen befogadni egy tehetséges, ám züllött és nincstelen zenészt? Az őserejű, igazi érzelmek szétfeszítik a hazug konvenciók rácsait. Vagy mégsem? Ezt a témát járja körbe a ’30-as évek legünnepeltebb magyar vígoperája, A tenor. Dohnányi Ernő és Góth Ernő fergeteges komédiája több mint 70 év után – megidézve az operett, a bollywoodi filmek színes világát, az előadást álomszerű forgataggá változtatva – új köntösben került a nézők elé. Almási-Tóth András vezetésével fiatal művészeink lubickolnak a jobbnál jobb karakterszerepekben.

 Az ünnepelt színészházaspár szalonjában vagyunk. A férj, az országos hírű Színész barátjának, a Kritikusnak arról panaszkodik, hogy félti a házasságát; fél év nász után talán már meg is unta őt a felesége, a Színésznő – sőt, lehet, hogy az asszony már ki is szeretett belőle. Ilyenkor egy férfinek lépnie kell: vissza kell hódítania a feleségét. A Színész erre egy kissé bizarr, de hibátlannak tűnő ötletet talál ki: testőrnek öltözik, s így, a katonatiszt személyében kezd el udvarolni a saját nejének, illetve megpróbálja zavarba hozni, hűtlenségen kapni. El is kezdődik a nagy visszaszerző hadművelet, ám – ahogy az Molnárnál lenni szokott – nem egészen úgy alakulnak a dolgok, ahogy a Színész és a nézők sejtik…  

„Molnár Ferenc a színpadon színházat csinál.“ – írja Ignotus korabeli kritikájában A testőrről. Olyan ügyesen, olyan játszi könnyedséggel hiteti el a nézőkkel, hogy bizony van olyan, hogy egy feleség nem ismeri meg a férjét, csak azért, mert az álruhát hord, ahogy a darabbeli színész és színésznő hitetik el egymással, hogy lehetnek boldogok. És ha mi elhisszük, hogy lehetnek boldogok, akkor azok is lesznek! A maguk furcsa, bolondos, molnárferenci módján szeretik egymást, és ha már megcsalásra kerül a sor, akkor is gondoskodnak arról, hogy egymással csalják meg egymást... csak még előtte: legyen bonyodalom! Legyen igazi színház! 

Az ünnepelt színész házaspár szalonjában vagyunk. A férj, az országos hírű Színész barátjának, a Kritikusnak arról panaszkodik, hogy félti a házasságát; fél év nász után talán már meg is unta őt a felesége, a Színésznő – sőt, lehet, hogy az asszony már ki is szeretett belőle. Ilyenkor egy férfinek lépnie kell: vissza kell hódítania a feleségét. A Színész erre egy kissé bizarr, de hibátlannak tűnő ötletet talál ki: testőrnek öltözik, s így, a katonatiszt személyében kezd el udvarolni a saját nejének, illetve megpróbálja zavarba hozni, hűtlenségen kapni. El is kezdődik a nagy visszaszerző hadművelet, ám – ahogy az Molnárnál lenni szokott – nem egészen úgy alakulnak a dolgok, ahogy a Színész és a nézők sejtik...

A színészpár házassága fél év után ellaposodik, magánéletük prózaiságának köze sincs a színpadi csillogáshoz. És mivel a férfi jó színész, elhatározza, hogy más alakban: testőrként környékezi meg az asszonyt, hogy kiderüljön: felesége hű-e hozzá, és ha nem, ha a nő elcsábítható, legalább ne más csábítsa el. Ez lesz a színész legjobb alakítása: elkeseredett, szerelmes játékába minden tehetségét belesűríti, ettől lesz vonzó, csábító, hódító, férfiasan elegáns. De mivel mindketten jó színészek, a férfi nem lehet bizonyos benne, hogy felesége felismerte-e, őbelé szeret-e újra, vagy a testőr hatott rá elementárisan. Ráadásul, aminek testőrként örülnie kell, amiatt férjként össze kellene törnie. Látszat és valóság, játék és igazi érzelem menthetetlenül összekeveredik, s férfi vagy színész legyen a talpán, aki ebből a helyzetből győztesen keveredik ki...

Egy kései órán, zárás előtt alig húsz perccel érkezik a Vendég egy országúti presszóba. A Kávéfőző kisasszony már haza indulna, a kávéfőzőt már elzárta, így a Vendég 
konyakot rendel. A kezdeti feszült helyzetet egy beszélgetés követ, ahol a két magányos lélek nemcsak megismeri, de meg is szereti egymást. A kimondott szavak és a ki nem mondott gondolatok végül összekapaszkodáshoz és egy lassan kibontakozó szerelemhez vezetnek…
Édesbús történet egy véletlen találkozás sorszerűségéről.