Csiky Gergely, a XIX. század utolsó harmadának legjelentősebb magyar drámaírója. Az ő sikerei adtak bátorságot fiatal íróknak, hogy a korabeli társadalmat vigyék színpadra, de bátorságot adtak az igazgatóknak is, hogy velük szerencsét próbáljanak, és igen sok tekintetben hozzájárultak ahhoz, hogy a közönségnek a magyar daraboktól való idegenkedését megszüntessék.
A régi színházi világban, ha egy direktor biztos, garantált kassza- és közönségsikert akart elérni, műsorra tűzte A nagymamát. E kedves vígjáték manapság is időről-időre feltűnik budapesti és vidéki színházaink repertoárjában, hiszen a négy szálon futó szerelmi történet rendkívüli szereplehetőségeket kínál fiatal, s idősebb művészek számára egyaránt.
Csiky bravúros meseszövése elismerésre méltó. A bájos történet a kibontakozásig, a boldog befejezésig számtalan kacagtató félreértést, megható fordulatot, bonyodalmat tartogat. Hogy végül sikerül-e kibogoznia a nagymamának a múltból gyökerező, bonyolult szálakat, s hogy végül ki kivel lesz boldog, erről mesél a darab.
A bemutatón, 1891-ben Prielle Kornélia játszotta a Nagymamát, később hálás szerepet jelentett többek között Blaha Lujzának, Berky Lilinek, Honthy Hannának, Dajka Margitnak, Tolnay Klárinak is. 

Mindannyian őrzünk néhány történetet nagymamánkról, nagymamáinkról. Talán a titkaikról is meséltek szemérmesen, hosszú unszolás után. De a szerelmes nagymamáról csak keveseknek van története. Csiky Gergely gondoskodott arról, hogy akinek esetleg nincs meséje a „nagyiról”, annak előadásunk megtekintése után legyen elképzelése arról, milyen is lehet hosszú évekig elfojtani érzelmeinket, már-már föladva a reményt, hogy valaha is bevallható lesz az igazi érzelem. Csiky bravúros meseszövése és hiteles, de rendkívül szórakoztató jellemrajzai nem állnak meg nagyszüleink szerelmi romantikájánál, a darabban minden korosztály megtalálja a szerelem megjósolhatatlan változatait, kínjait és csókjait.

A történet Franciaországban játszódik, XIII. Lajos uralkodásának idején, a cselszövések világában. Nyomok nélkül tűnnek el a semmiben a katonák, polgárok, udvaroncok, csak azért, mert keresztezték Richelieu bíboros útját.
Athos, Porthos, Aramis - és D'Artagnan a történet főszereplői, elhatározzák, hogy bármi áron szolgálni fogják imádott királynőjüket, Annát. Richelieu a királynő megbuktatásán dolgozik, de a négy lovaggal nem számol. Kihagyhatatlan szereplők a színdarabból még a félszemű bérenc, Rochefort, a szépséges és ártatlan hölgy, Constance és persze Milady.
 

„A „Négy Piros Dugóhúzó”-ban egy egész estés produkcióban, két felvonásban mutatjuk be a Mandala Dalszínházzal Rejtő világát.
Az első felvonásnak a szerző olyan műveiből származó részletei, olyan jellegű írásai adják az alapot, melyek eredetileg nem színpadra készültek. Nagyon sokféle helyről gyúrtuk össze egy egységes egésszé ezt a „légiós” első részt.
Azt gondoltam legyen ennek a „légiós” résznek egy központi figurája, akit a néző követni tud - kvázi - mint egy főhőst. Ennek a központi figurának az útját látjuk, az ő szemszögéből látjuk a jeleneteket a Francia Légióban. Ez a Mautner nevű fickó döfi a kést a matrózba, de ő az útonálló is, aki pénzt akar szerezni és ő jelentkezik a légióba is. Mautner tehát több ismert rejtői hős egy alakban.
A második részben azt a Rejtőt próbáljuk megmutatni, aki kacagtató, hihetetlen jó humorú kabaréjeleneteket írt. A kabaré író Rejtőt is hasonló technikával, a jeleneteket egy laza szövettel összeszőve, egy központi figura segítségével mutatjuk be, aki a jelenetek főhőse. Az volt a célom, hogy a néző úgy érezze, mintha ezzel a központi figurával történne mind a négy jelenet. Itt a második részben ez a központi figura a pesti kis ember, akinek megvan a magához való esze, de aki természetesen nem mindig napra kész, akivel ki is tudnak babrálni, akinek végül az esetlensége babrál ki másokkal, persze akaratlanul. A második részben főhősünket Grósznak hívják.
A két felvonás díszleteiben is elválik egymástól, azonban részben hasonlítanak. Az első egy Észak-afrikai kocsmában, a „Négy Piros Dugóhúzó”-ban, a második egy pesti kávéházban játszódik. A felvonások figuráit ugyanazon színészek játsszák.
A két rész jeleneteit a zene segítségével próbáltuk még szorosabbá fonni. Az első rész zenéit beépítettük a cselekménybe, ugyanis itt a daloknak megvan a maga dramaturgiai helye. A második részben a jelenetek között mint kávéházi/orfeumi produkciók – mintegy játék a játékban - hangzanak el a dalok.
A darabban felcsendülő klasszikus zenei kavalkádot pedig arra használtuk fel, hogy az egyébként filmen vagy rajzfilmen könnyebben megmutatható, de nagyon nehezen színpadra állítható verekedéseket, akciókat a zene segítségével kifejezőbben tudjuk megjeleníteni.
A „Négy piros dugóhúzó” bemutatásával a felnőtt nézők szórakoztatásán túl fontosnak tartjuk, hogy minél több fiatallal megismertessük Rejtő Jenő sajátos humorát. Célunk, hogy a kabaréesttel arra motiváljuk Őket, hogy beleolvassanak regényeibe, hogy közelebb hozzuk hozzájuk ezt a generációjuk számára már-már ismeretlen világutazó, rejtélyes, kalandos életű embert, akinek regényei százezres példányszámban fogytak, aki méltán érdemli a magyar irodalomtörténet egy sajátos fejezetét, de akinek neve a XXI. század fiataljai számára talán már P. Howard-ként is sajnos ismeretlenül cseng.”Mikó István s.k.

Ugye mindenki azt hiszi, hogy az oroszlánok félelmetesek, a lovak nem kékek, a nyulak jól tudnak szaladni, a macskák bájosak, a fenyőfák földhöz ragadtak, az erdő őrei mindig az állatok érdekében cselekszenek, a szörnyetegek gonoszak, és mindenki tudja, hogy mikor mit kell mondani? A négyszögesített Kerek Erdő lakói bizony nem felelnek meg ezeknek az elvárásoknak, nem mindennapi tulajdonságaikat elfogadva mégis békében élnek a majdnem mindent tudó Mikkamakka védnöksége alatt. 

A gyerekkönyveket általában felnőttek írják. Egyrészt jól van ez így: ha gyerekek írnák, tele lennének mindenféle képtelenséggel, nem győznénk kapkodni a fejünket, ahogy olvassuk őket, ráadásul alighanem a helyesírás is okozna némi sopánkodnivalót, nem is beszélve – ó, borzalom! – a külalakról. Arról pedig, hogy mit mívelnének a büdös kölkei minden gyerekkönyvek legfontosabbik részével, a tanulsággal, jobb nem is beszélni.

Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek ErdőHogy hova lehet menni annak, akit a többiek nem fogadnak be, mert Kisfejű-Nagyfejű? Vagy annak, aki túl gyorsan fut? Vagy túl jó a szíve, de nem tudja mennyi 2X2? És annak, aki már nem kell a cirkuszba, mert megöregedett? Vagy annak, akinek kék a színe? Vagy egyszerűen megunták, hogy szeleburdi és mindent elfelejt? Nos, annak hova lehet menni?Mikkamakka kitartóan járja a várost, keresgél, nézelődik, és maga köré gyűjti azokat az elveszett, elkallódott kis életeket, akik nem tudják, hogy a Négyszögletű Kerek Erdőben igenis szívesen fogadják őket.  Ott mindenki otthon van.Tóth Géza rendezése e furcsa, nem mindennapi társaság mindennapjait mutatja be a Négyszögletű Kerek Erdőben.

Ebben az évben lenne 80 esztendős a Négyszögletű kerek erdőt megálmodó Lázár Ervin, akinek furcsa alakjai immár számos generáció barátai lettek. Barátunk Bruckner Szigfrid, Ló Szerafin, Aromo, Vacskamati, Nagy Zoárd, Szörnyeteg Lajos, Dömdödöm és persze társuk, Mikkamakka, akik a hétköznapi világban el nem ismert értékeiket az Erdő zárt világában élik meg. Történetünk hőseit Mikkamakka vezeti a hétköznapi világból a mesei erdőbe. Az erdőlakók mindannyian különös, különc egyéniségek, akik arra kényszerülnek, hogy a hétköznapi világban el nem ismert értékeiket az Erdő zárt világában éljék meg. A egymás csetléseit botlásait elfogadó közösség tagjai először önmagukkal, majd egymással kerülnek konfliktusba. De Mikkamakka mindig megjelenik, segít és rámutat a szereplők igazi értékeire. Az egyes epizódok pergő párbeszédeiből megismerhetjük az erdőlakók csökönyös természetét, kalandjaik azonban a kisszerű vitákon túlmutatva a másik elfogadásának tanulásáról szólnak, arról, milyen nehéz feladniuk úgy önmagukat, hogy valami értékesebb részévé válhassanak, ennek az elfogadásnak az alapja a szeretet.