Rossini lenyűgöző. Rossini szórakoztatóan élvezetes, játékos, könnyed – és közben mesél az emberről… A vágyakról, a gyönyörökről, a kapcsolatokról. Aki hagyományos vígoperát vár, azt meglepetések özöne érheti. A librettista és a zeneszerző féktelen jókedvében egy varázslatos, átöltözéses, különleges helyszínekben gazdag, szélsőségesen érdekes világot ábrázol.  Az Ory grófja abban is egészen különleges, hogy nincsenek benne igazi szerelmesek, így hát a végén nincs is diadalmas egybekelés vagy más ehhez hasonló pozitív vég. A darab ilyen módon a modern, kicsit abszurd, kicsit groteszk történetekhez hasonlít és a fergeteges humorú helyzetek a meglepetés örömével hatnak.

Ebből a nagyszerű francia vígjátékból két film is született: egyikben Louis de Funes alakította Barnier szappangyáros szerepét (1967), a másikban Sylvester Stallone (1992).Arisztokratikus környezetben, Barnier szappangyáros villájában játszódik a humoros történet, félreértések kel, szerelmi háromszögekkel , eltitkolt gyermekekkel, táskák elcserélésével fűszerezve.A főhős, Barnier szappangyáros múltjából és jelenéből régen látott, vagy éppenséggel nem várt szereplők bukkannak fel, hogy aztán az összekuszálódott szálaka darab végére kiegyenesedjenek.A felhőtlen kikapcsolódást ígérő komédiázásból végül persze több kérdésre is választ kapunk: - ki cserélte össze az ékszereket a női fehérneműkkel? - tényleg elmegyógyintézetbe kell-e zárni a masszőrt? - ki sikkasztotta el a szappangyár teljes bevételét? és a legfontosabb: - Hová tűnt Oscar?Az országban jelenleg több helyen is sikerrel játsszák a darabot, ami remélhetőleg a zalaegerszegi színházban is megdolgoztatja majd a rekeszizmokat.

Bertrand Barnier egyszerű párizsi szappangyáros. Van némi, az évek során összegyűjtögetett vagyona, egy kissé kissé sznob, kissé házsártos felesége, nagyon elkényeztetett lánya, minden lében kanál szobalánya - és van egy titokzatos sofőrje, aki… De erről majd később. Ám egy szép napon ez az egész jól felépített élet Barnier úr fejére készül omlani. Felkeresi egyik alkalmazottja, aki elsikkasztott pénzekről és teherbe ejtett lányokról zagyvál, meglátogatja egy ifjú hölgy, aki a lányának adja ki magát, és állítólag szintén terhes. A kényelmes otthon pillanatokon belül bolondokházává változik, ahol senki nem az, akinek látszik, gyémántok és bugyik zuhognak elő különböző táskákból, az őrületnek pedig csak nem akar vége szakadni… És kicsoda az az Oscar, akit mindenki keres? Egyáltalán, hol van?

Bertrand Barnier, a gazdag párizsi szappangyáros élete egy hétköznapinak tűnő reggelen teljesen megváltozik. Mindazok, akik fél 9 és déli 12 között meglátogatják – a fiatal könyvelő, a mumpszos masszőr, a lánya, aki valójában nem is a lánya, vagyis tulajdonképpen igen, de mégse… – , rádöbbentik arra, hogy lányos apának lenni nem is olyan egyszerű dolog. Otthona a követhetetlenül cikázó fekete táskák, elveszett ékszerek, többszörösen elsikkasztott pénzkötegek és lavinaként hömpölygő női fehérneműk özönében egy szempillantás alatt őrültekházává változik, miközben ő már azt sem tudja, mit akar valójában. Egy biztos: a gyereknek apa kell!!! De hol van Oscar?

színházi megnyilatkozás 60 percbenMegérett bennünk a vágy, hogy megmérjük a minket körülvevő társadalom lázát és erről beszéljünk a színház eszközeit felhasználva. Előadásunk dokumentarista jellegű, amelyben a fiatalokat érintő társadalmi és szociális problémákat kutatjuk, így a magányos gyerekek, a tehetetlen szülők, a kiszolgáltatott fiatalok és saját magunk történeteit szőttük színházi eseménnyé, folyamatosan keresve a magunkkal, nézőinkkel és az Istennel való találkozás lehetőségét. Hosszú beszélgetéseink és egyéni megnyilatkozásaink eredménye egy közös forgatókönyv lett. Ennek színházi térbe helyezésekor megtapasztaltuk a közösségi alkotás és határaink feszegetésének élményét, létrehozva lelkünk rezdüléseinek derűs vízióját és megmutatva arcainkat, ahogyan a víz tükrözi azokat.

Három író, Parti Nagy Lajos, Spiró György és Závada Pál olvassa fel egy - egy szabadon választott írását, három jazz muzsikus, Dés László, Dés András és Barcza Horváth József pedig zenével folytatja a felolvasásokat. És egy negyedik író, akiről úgy érezzük, köztünk van, Esterházy Péter írásai hangzanak el a fellépő művészek előadásában.Nincs meghatározva a műfaj, lehet regényrészlet, novella vagy akár vers is. A felolvasások közben, kellő dramaturgiai pontokon megszólal a zene, hangsúlyozva, aláhúzva vagy akár ellenpontozva az egyes szöveg részeket. Így az estnek kialakul egy íve, dramaturgiája, zene-dramaturgiája.Az est két részből áll, mindkét részben két - két író szövegei kerülnek felolvasásra, majd a második rész végén, mindnyájan, mintegy fináléként, egy megadott témát dolgoznak fel.Dés László az estről: 
„Azt gondolom, hogy ez az est nagy ünnep lesz, a magyar kultúra ünnepe, sok drámával, humorral és zenével. Napjainkban egy ilyen kulturális eseménynek különösen nagy jelentősége van, hiszen túl azon, hogy nagy formátumú alkotók adják elő műveiket, a hagyományos irodalmi estekkel ellentétben itt az írók olyan írásaikat olvassák fel, amelyek rezonálnak a korra, a pillanatra, amiben mindnyájan élünk. Ez a jelenidejűség nem mindennapi előadást ígér. A szöveg és zene párbeszéde, a zenészek reakciója csak fokozza, erősíti ezt az élményt."

Parti Nagy Lajos:
„Szóban is, zenében is sokszor léptem már fel nagyszerű kollégáimmal és barátaimmal, de minden új alkalom, épp ettől a társaságtól, egyedi és különleges, s azt hiszem, ebben bízhat a néző is - egy különlegesen jó estében."Spiró György:
„Szeretem, ha írás közben zenélnek, olyankor mindig eszembe jut valami; gondolom, ezzel a közönség is így van."

Závada Pál: 
„Ha megkérdeznének, kikkel szerepelnék legszívesebben közös színpadon, akkor az itt fölsorolt társakat feltétlenül az elsők közt említeném. De nem elsősorban a barátságaink, haverságaink miatt, hanem mert ha én a nézőtéren ülnék, akkor is rájuk lennék kíváncsi legelsősorban - és ehhez már inkább a minőségnek van köze, mint a személyes rokonszenvnek."

1. Work in Progress (újcirkusz)A Kreativni pogon előadása
Rendező: Táborosi Margaréta 2. Velázquez asztalaAtlasz Gábor kiállítászáró tánc-mozgásszínház-performance-a

a 42. Színház előadása - John Osborne: Dühöngő ifjúság c. műve nyománBántalmazás…ezer módja lehet. Fizikai vagy verbális. Mások ellen, vagy olykor magunkkal szemben is. Mi juttat el egy fiatal, életerős férfit arra a pontra, hogy saját, reménytelennek és igazságtalannak tartott helyzetéért a hozzá legközelebb álló embereken vegyen bosszút. És mit tehet ilyenkor a környezete? Mit tehetnek azok, akik szeretik?Összkomfort…az a kényelemi szint, mely záloga a kiegyensúlyozott, elégedett életnek.
De lehet-e összkomfortban élni hárman, összezárva egy lepukkant, pesti albérletben? Lehet-e boldogan élni, egzisztencia és kilátások nélkül? Lehet-e érvényesen élni egy társadalomban, ahol épp a fiatal generációnak nincs se tere, se energiája, és igazán kedve se a változtatásra?Az előadás annak a társadalomnak tesz fel kérdéseket, amiben mi magunk is élünk, ahol mindannyian létre szeretnénk hozni a saját komfortzónánkat.180 perc, két szünettel

Színmű négy jelenésben, megelőző játékkal Tamási Áron Ősvigasztalás című drámája majdnem ötven évvel a megírása után került a nagyközönség elé. Tamási maga is elveszettnek hitte az Amerikában írt „komor és darabos vázlat”-át, ahogy visszaemlékezéseiben nevezte. Egy kolozsvári drámapályázatra küldte haza 1924-ben, akkor, amikor az első világkatasztrófán átvergődött emberiség levegőért és segítségért kiált, megváltásért esedezik. A darab számomra az életbe vetett hitről, az újrakezdés lehetőségéről szól. A műben benne szunnyadozik a túlélés ígérete: a megmaradás záloga nem a kesergés, hanem az akarás, útja az összetartozás. Alaptémája: az ősi hagyományok elvetésével megszűnik az ember és természet harmonikus kapcsolata, helyét a káosz és az erkölcsi szennyezettség foglalja el. Tamási nem megelőzte a korát, hanem egyszerűen más, modernebb drámát írt, mint amilyenhez a húszas évek magyar irodalma, illetve színházi közönsége szokott, vagy amilyent elvárt. Az Ősvigasztalás – bár szerzői utasítás szerint „történik Székelyföldön a XIX. században. Sőt bé is vezeti ide a XX. századot” –­ cselekménye mégis időtlen. A darab az ősi pogány kultikus szertartások hangulatát idézi meg. A drámai szituációt Csorja Ambrus szokatlan végakarata teremti meg. Öccse kérésére ősi áldozatot celebrál, és a havasi tisztáson máglyán égeti el a holttestét, hamvát összeszedi egy fazékba, és abba saját vérét is belekeveri. Amikor erre fény derül, Csorja Ádám gyilkosság vádjával törvény elé kerül, s bár a tanúk vallomása alapján kiderül az ártatlansága, „a törvényes szokások és formák megszegéséért” tíz hónapi elzárásra ítélik. A börtön elől Gálfi Bence szökteti meg, de amikor rájönnek, hogy mindketten Kispál Julába szerelmesek, Gálfi lelövi Csorját.„Isten, Isten, igaz Isten!” – sikoltja a darab végén a meggyilkolt Csorja Ádámra rátaláló egyik szereplő. „Nem sírunk többet soha! Nekünk nem sírni kell, hanem megküzdeni a világgal!” – mondja a másik, majd rémülten összebújnak, és lassan táncolni kezdenek… A tánc, az átmeneti rítusok kellékeként a megbillent egyensúly helyreállítására, az értékvesztés, az értékek transzformációja utáni rend megteremtésére szolgál. Az ősvigasztalás a negatív állapotból kivezető megoldást, az ősi, tiszta erkölcsiséget szimbolizálja. 

Charlotte, az anya és Eva, a lánya hét év hallgatás után találkoznak egymással. Akár akarják, akár nem, kénytelenek végigbeszélni közös dolgaikat. Feszítő kérdések sorakoznak kettejük viadalában: tudunk-e odafigyelni a másik emberre, vagy ez az odafigyelés a másik szempontjából már nyűg és gyötrelem? Nem késtünk-e el a másik iránti szeretettel és figyelemmel? Tudunk-e bocsánatot kérni, s meg tudjuk-e bocsátani a másiknak a felismert vétkeket? És aztán hogyan tovább?
(A Soproni Petőfi Színház, a Zentai Magyar Kamaraszínház, a Mikházi Csűrszínház, a Komáromi Jókai Színház és a Forrás Színház közös produkciója)

Vannak találkozások, melyek akár a halál küszöbén is fordulópontot jelentenek − az életben. A leukémiás Oszkár a kórházi ágyon fekve találkozik a titokzatos Rózsa mamival, aki humorral és játékkal tölti meg kisfiú napjait. Ő ugyanis az egyetlen, akit nem riaszt a halál közelsége. Tizenkét napot töltenek együtt, és ez alatt mindent megtesznek, hogy Oszkár elégedetten fejezhesse be az életét. Eljátsszák, hogy Oszkár a megismerkedésük napján született, és attól kezdve minden napja tíz évet ér. A kisfiú tíz szívmelengető találkozásokkal és mindennapi csodákkal − kamaszkori szerelemmel, házassággal, családi élettel és végül az öregséggel − teli napról mesél a Jóistennek írt leveleiben.