a Soproni Petőfi Színház előadásaTóthárpád Ferenc „története" a Vadalma címet kapta, és egy húsz évvel ezelőtti tragédia érlelte a mai napig: 1997 januárjában számolt be az országos és a helyi sajtó arról, hogy az utca kövére rakott le valaki egy újszülött kislányt a határ menti kisváros szociális gondozójának kapujában. A csecsemőt kivérzett és félig kihűlt állapotban szállították kórházba, de az életét már nem tudták megmenteni. A hatóságok széleskörű nyomozást folytattak. Az emberek külföldi elkövetőkről is pusmogtak, de a vizsgálatok nem jártak eredménnyel. A lányka a nevét a kisvárostól kapta. Virág - mert így nevezték el - már nagykorú lehetne... a sírjához azóta is sokan elzarándokolnak, hogy gyertyát gyújtsanak, talán az édesanyja is látogatja!? A darab a kislány születésének előzményeibe nyújt bepillantást. A kislányéba, aki csak úgy „lett, termett", mint a vadalma: kéretlenül, fájdalmak kétségek és vívódások között. A Vadalma két házaspár (Krisztián, a roma rajztanár-festő és Krisztina, a tanítónő, valamint Mihály, a menő ügyvéd és Andrea, az ismert író) életének egy fontos időszakát párhuzamosan mutatja be. 

Egy észak-dániai kisvárosban él Lucas Bruun, az elvált tanár, aki a helyi gimnázium bezárása után az óvodában vállalt nevelői állást. Napközben a gyerekekre vigyáz, esténként a szülőkkel iszogat a vadászházban. És Lucast mindenki szereti, mert kedves és lelkiismeretes, de aggódnak is, hogy magányos abban a nagy házban, ahol a felesége és a fia elköltözése óta egyedül lakik. De a féltést hamar felváltja a zsigeri düh és a bosszú utáni vágy, amikor egy óvodás kislány szexuális zaklatással vádolja meg Lucast, aki ugyan tagad, de hiába — már elkezdődött az embervadászat.David Farr Vadászat című drámája Thomas Vinterberg és Tobias Lindholm azonos című, nagysikerű filmjének adaptációja. Vinterberg 1998-ban rendezte meg Festen (Születésnap) című dogma-filmjét, amiben egy köztiszteletben álló családfő saját gyerekei ellen éveken át elkövetett szexuális visszaélésére derül fény.A Vadászat alapötletét évekkel később saját pszichiátere adta a filmrendezőnek; azt javasolta, mint antitézist, mutassa be azt is, milyen végzetes következményei lehetnek annak, ha valakit hamisan vádolnak pedofíliával. Hogy milyen gyorsan és automatikusan képes ilyen ügyekben egy békésnek tűnő közösség bizonyíték nélkül is bűnösnek tekinteni és meghurcolni valakit, aki eddig egy volt közülük, tanította a gyerekeiket és ott ült mellettük a karácsonyi misén.

Adott egy kedélyesnek tűnő bajor falu nem sokkal a második világháború után. Végre béke van. A helybéliek élete végre visszatérhet a megszokott mederbe, a menekültek pedig - ha akad munka - végre új otthonra találhatnak.
Csakhogy a háború okozta sebek nem múltak el nyomtalanul. És a gyűlölködés is túlságosan mélyen ivódott bele az emberek lelkébe.
Ráadásul szegénység van. Anyagi és lelki egyaránt. 
Szinte természetes ebben a közegben, hogy aki kicsit is kilóg a sorból, azt kipécézik. És aki nem tud, vagy nem akar beilleszkedni, annak előbb-utóbb mennie kell. Amikor pedig még egy gyilkosság is történik, a közösség végképp igazolva érzi magát, illetve előítéleteit: egy nagy, közös vadászatra indulnak...
Martin Sperr drámája - amiből film is készült - most kerül második alkalommal színre Magyarországon. A darab arra keresi a választ, meddig beszélhetünk jogos önvédelemről, és mikortól uszító intoleranciáról? A saját szerencsétlenségünkre miért gyógyír, ha másokat még szerencsétlenebbé akarunk tenni? Megússzuk-e, hogy kipécézzenek, ha mi is kipécézünk másokat? Véget ér a "vadászat", ha már mindenkit elüldöztünk, akinek nem volt helye közöttünk? 

Sági György „Vagy nem” című könyvének bemutatója. Dr. Sági Györggyel, a kötet írójával Dr. Sólyom Gábor beszélget, a regényből Gáti Oszkár olvas fel részleteket  
„Igen, Weisz nagypapa 1943 tavaszán munkaszolgálatra bevonult Kárpátaljára, Turjaremetére. De már a bevonulás napján tudta, hogy neki semmi köze ehhez az egészhez. Csak idő kérdése volt, hogy mikor lép le, és vesz búcsút örökre munkaszolgálattól és zsidóságtól egyaránt. Mert zsidó nem akart lenni, ezt tudnod kell. Sem zsidó polgár, aminek született, sem, mint anyád szerette volna, zsidó világforradalmár. Tagadni akart mindent, ami a zsidóságra emlékeztette. Még azt a kis bőrdarabot, ami hiányzott belőle, még azt is visszavarratta volna, ha teheti. Gyűlölte saját zsidóságát.”
Mi köze lehet egy budapesti romkocsmában, talán nem is véletlenül egymásra találó lánynak és férfinek, azon túl, hogy egymásba szeretnek? Kapcsolatukat, jövőjüket őseik múltja köti össze. A törté- net, a XIV. századi Sevillába repíti vissza az olvasót, ahol egy zsidó orvos és keresztény szeretője nem szokványos viszonyán keresztül ismerkedhet meg a korral, szokásokkal. A szerző mesterien ábrázolja a spanyol középkor világát.
A múlt teljesen átrajzolja a jelent. Kiderül, hogy semmi sem igaz abból, amit annak hittünk eddig. Az utódok merjenek-e élni a felkínált lehetőséggel, legyenek-e a pillanat művészei? A tradíciók téren és időn át behálózzák a szereplők életét, az emlékezet, a hit és a történelem által mozgatott erőket, amelyek generációkat határoztak meg, és amelyeknek talán szerepe van az egyes ember életében ma is. A jelen és múlt szerelmi szálai átlépnek, átléphetnek e tradíciókon? Erre keresi a választ a szerző ebben a szókimondóan szórakoztató, izgalmas műben.

Nők és férfiak között minden kapcsolat más, mint minden más kapcsolat nők és férfiak között. Mindegyik minden más kapcsolattól eltérő kapcsolat nő és férfi között mégis tartogat azonos meglepetéseket. Minden kapcsolat nő és férfi között belefeledkezésekkel indul a boldogság reményében, ámde az egyik meglepetés mindig az, hogy a nők és férfiak közötti kapcsolatokban a boldogság ritkán válik huzamossá. Goffredo Parise darabja a szimbiózis és a kibékíthetetlenség egyszerre való működését mutatja be egy nő és egy férfi kapcsolatában, és reményeink szerint nem valószínű, hogy lesz olyan nő vagy férfi a nézőtéren, aki nem ismer majd magára.

VAKFOLT
A Vakfolt című táncszínházi előadás a tánc, a zene és a képzőművészet ötvözetéből építkezik. Arra összpontosít, hogy különböző művészeti ágakat egyesítsen, ezúton fogalmazva meg egy táncszínházi előadást összművészeti alkotásként. Az előadás, ahogyan a cím is előrevetíti, arra hivatott rámutatni, amit nézünk, de nem látunk, vagyis a Vakfoltra.

Az előadás betekintést nyújt két bipoláris zavarral küzdő fiatal férfi és nő kezelésébe. A művészetterápia segítségével keresik a kiutat. Minél jobban elmélyülnek az alkotás varázsában annál inkább távolodnak betegségük hatókörétől.

Felolvasószínházi előadás a Romkocsmában

Varró Dániel fordításában elevenedik meg a testvérháború Coleman és Valene között, akik nemrég különös baleset folytán vesztették el apjukat. Bánatukban a masszívan alkoholista Welsh atya próbál segítséget nyújtani. Az esemény helyszíne egy Isten háta mögötti ír falu, annak is a legszéle. Mindennapjaikat lefoglalja egymás heccelése, mindegy, hogy min és mikor és legtöbbször ölre mennek, talán a végsőkig is. Erről szól ez a darab: a bűnről és a szeretetről.

Mi, akik ebben a jelenben vagyunk résztvevők, valahogy élünk is, meg nem is. Ma már nem lehet újat mondani. Az ismétlés unalmas, és unalmas a tárgyilagosság, sőt a személyesség is unalmassá vált.
Az ember élete során nem nagyon csinál mást, mint ismétel. Mi emberek életünk során leginkább egymás traumáira licitálunk.
Ez az előadás nem tesz ígéreteket és nem magyarázkodik. Nem akar több lenni, mint ami: egy kollázs. Kollázs a korról amibe évezredek óta folyton beleszületünk, a sutaságainkról, ahogy elbeszélünk egymás mellett, figyelem- és szeretetéhségünkről.
Vakság az, amikor nem látunk, és vakság az is, amikor nem akarunk látni. A szem előtti vízfüggöny lehet választás kérdése is. Csalás nélkül senki nem tudja felidézni a saját tenyerén végigfutó vonalakat.
Emberszerű alakok, összezárva egy térben. Az emberszerűségen kívül nem történik semmi.– Néha azt álmodom, hogy látok.
– Én csak akkor látok, ha álmodom.

Misztikus, romantikus történet, mely nem a szokványos módon kerül bemutatásra. A sötét színházban ülő néző két látszólag mindennapi fiatal szerelmi románcának lesz tanúja. Mégis van benne valami rejtélyes. Az író a néző fantáziájára bízza a szálak kibogozását. Reggeli telefonhívás: egy fiú eltűnt. Nővére és – úgy sejtjük – volt kedvese keresésére indul. Péter felkutatásában a nézőtéren ülők is részt vesznek. Izgalmas utazás ez Görögországba, sok kalanddal. Az utazókat népes kísérőtársaság veszi körül, akik minden pillanatban rendelkezésükre állnak, enni-, innivalóval kínálják őket, táncolnak velük. Az utazás és a megérkezés során a “nézőközönség” mindenérzékszervét igénybe veheti a szemén kívül. A gyönyörű görög tengerparton végül a szerelmesek sorsa is megpecsételődik, a darab az élet nagy igazságainak kinyilatkoztatásával végződik. A “néző” számára sok, addig homályos dolog válik világossá, ahogy a besötétített teremben is hirtelen felgyúlnak a fények. Felhívjuk a figyelmet, hogy a kezdés után a teljes sötétség miatt már nem tudjuk leültetni a későn érkezőket. A teremben szőnyegen, párnákon foglalnak helyet a nézők (Széket nem tudunk biztosítani!). INFORMÁCIÓKÓVINTÉZKEDÉSEK AZ UTAZÁS BIZTONSÁGA ÉRDEKÉBEN A fedélzetre tilos levinni: szemüveget, táskát, mozgást akadályozó ruhadarabokat, mobiltelefont, hangot és fényt kibocsátó tárgyakat, fényképezőgépet, világítós órát, kamerát és a sötétben más épségét veszélyeztető tárgyakat. A tárgyak megőrzése az utazás ideje alatt biztosított. Az utazás során fontos, hogy mind a két kéz szabad maradjon. Sportos, meleg, kényelmes viselet javasolt. Óvakodjunk a hirtelen mozdulatoktól. Az utazás elején bemutatjuk a próbasötétséget, amennyiben túl erős lenne, ekkor még a helyiség elhagyható. Szíveskedjenek tartózkodni mindenféle beszédtől, ez rendkívüli módon akadályozhatja pilótáinkat a navigációban.UTAZÁSI JAVASLATOK:Egymás segítése, szomszédainkra való támaszkodás nemhogy megengedett, de kötelező érvényű. A megváltott jeggyel jogunk van a mellettünk álló ember karját megragadni, ha nem vagyunk önmagunkban biztosak, ugyanakkor kötelezettséget is vállalunk, hogy a tőlünk remélt támaszt biztosítjuk útitársainknak. Félelmeinkre gyógyír lehet egy kézszorítás, közelebb húzódhatunk szomszédunkhoz, hogy ne érezzük magunkat egyedül. Igenis, ha kell, ragadjuk meg az idegen kezeket, vállakat, karokat, ha úgy érezzük, hogy érzéseink-kel nem tudunk megbirkózni, vagy nem eléggé tudunk érzékszerveinkre biztonsággal hagyatkozni. Támaszkodjunk a körülöttünk lévők segítségére, ha szükséges. A sötétségben az egymásrautaltság fokozottabb lesz. Segítsük tehát azokat, akinek erre szükségük van, hogy elérhessék ők is uticéljukat, hogy megtalálhassák belső önmagukat. Ha elszántak vagyunk minderre, akkor egy olyan utazásban lesz részünk, aminek nem csupán nézői, hanem résztvevői is leszünk. Nézzünk szembe bátran félelmeinkkel. Hatalmas kaland lehet, ha ez sikerül.

„Azt a szót, hogy vak, messzemenően nem tudom kimondani. De ha a "vak"-ot annak értelmeznék, ami, annak, hogy nem lát, ennyi, ha e mögött nem lenne több, akkor nyugodtan lehetne használni. Azért van bajom a „vak” szó használatával, mert valami még társul mellé. Egy kisebbrendűségi, egy alacsonyabbrendűségi érzés, esetleg sajnálat. Egyszóval olyanokat hoz magával a szó, amiket nem tartalmaz. Ez a baj. A vakság az egy állapot. Az az állapot, amikor a két szemünkkel nem látunk. Nem az, hogy lelki fogyatékos, vagy értelmi fogyatékos, vagy lelki vak. Persze a látók sem kapják meg azt a segítséget, hogy tudják, mit jelent az, hogy valaki vak. Ahhoz, hogy egy vakkal valóban bánni tudjanak, vagy egyáltalán érintkezni vele, ahogyan az normális, ahhoz valamit meg kellene tanulniuk…”

 „Nemrégen láttam egy felvételt, bombatölcsérben fürdő gyerekekről. Vidám kacagással ugráltak a sáros vízbe. Valahol Szíriában. Most.
Emlékszem, szó szerint feketén-fehéren az idő messzeségében egy mozivászonra, amin megjelenik a felirat: Valahol Európában. Az ezt követő másfél órára hirtelen felnőtté váltam. Balázs Béla és Radványi Géza forgatókönyve elemi erővel lökött a valóság kellős közepére, ugyanakkor végtelen szeretettel faragott számomra mesét annak borzalmaiból. Igazán fontos történetekben a felemelkedés a lehető legmélyebbről történik. Akkor érezhetjük úgy: ez a történet még hasznos lehet számunkra. Megtapasztaltuk mostanság, mi a félelem. És tudtuk, hogy bénító erejű tud lenni, amikor kétségessé válik a cselekvőképességünk, miközben érezzük, hogy hamarosan szükség lehet rá. Ez a történet megtanítja, mennyi lehetőség rejlik a félelmen és az állati ösztönökön túl az emberben, amibe kapaszkodhat, embertelen időkben, Nemes István csodálatos sorai és Dés László világszínvonalú zenéjén keresztül, pedig talán azt is megértjük, hogy mi kell ahhoz, hogy bárhol, bármikor, ott legyünk, ebben a képzeletbeli Európában.” 

A második világháború végén járunk, valahol Európában. Szüleiket vesztett, éhező, bandákba verődött gyerekek csavarognak az országutakon, hogy megélhessék a másnapot. Egy olyan szörnyű világba születtek bele, amelyet éppen a szüleik zúztak porrá. De – ahogy Ady fogalmazza az első nagy rettenet idején – „az Élet él, és élni akar”: a gyerekeket is hajtja a kényszer és a vágy. A sok apróbb és nagyobb kegyetlenségen és embertelenségen végül úrrá lesz a rend, amelyet az emberi tisztességben és a közösség erejében lelnek fel. Ám úgy tűnik, áldozat nélkül nem megy: a kis Kuksit senki sem felejtheti el…

Minden idők egyik legsikeresebb hazai musicalje, amelynek alapjául Radványi Géza 1947-ben készült, világsikert aratott filmje szolgált. A II. világháború idején egy fiatal kisfiú, Kuksi édesapja utolsó
mondatát mondja: "Nem szabad félni!". Az Állami Javítóintézetet bombázását túlélő fiúk próbálják túlélni a háború viszontagságait. A fiúk csapatukba veszik Kuksit is. Időközben találkoznak egyre több gyerekkel. Valahonnan előbukkannak, kimásznak, megmenekülnek, világgá szaladnak. Menekülnek az öldöklés elől, egy kegyetlen világból, ami csaknem felnőtté változtatta őket. Félnek, gyűlölnek, de szeretetre vágynak, és nem bíznak senkiben. Rájönnek, hogy csak együtt vészelhetik át ezt az időszakot. Lopnak, fosztogatnak, halott lábáról húzzák le a cipőt, vádolnak és vádoltatnak. Kis híján ölnek is... Élni akarnak, enni akarnak. Mennek az úton - és közösséggé válnak. Közben a hadsereg hajszolni kezdi az árvává vált gyerekeket, akiket csavargónak nevez. Találnak egy elhagyatottnak tűnő birtokot, ahol Simon Péter, egykori karmester és zeneszerző lakik. Felnőtt. Ellenség. Könyörgöm, akasszuk fel" - visítja egy kis csibész. A zene és a személyiség varázsa és jósága azonban minden korlátot ledönt, bizalmatlanságból végül bizalom lesz a gyerekek és a ház ura között. A hadsereg megtalálja őket, de a gyerekek felveszik a kesztyűt. Sikeres, de mégis tragikus véget ér a harc. Ám Simon Péter egy utolsó ajándékot ad a gyerekeknek, amivel egyben életüket is megmenti. Számkivetettek találnak egymásra, küzdenek a túlélésért, a fennmaradásért, a felnőtté válás esélyéért. Küzdelmük a nézőből a mélyen élő, örök humánumot hívja elő, miközben sok esetben magára és környezetére ismerhet! Az előadás és a rendezés a szórakoztatás mellett az arra fogékonyaknak igen komoly és aktuális gondolatokkal is szolgál.