Az előadás téli ünnepünk varázslatos és titokzatos voltát hirdeti. A legkisebbek számára is érthető és követhető módon, bábokkal és zenével, énekekkel fűszerezett élő játékkal elevenedik meg a betlehemi történet. Fény és sötétség, szent és profán, humoros játékosság és ünnepélyes, komoly ragyogás váltják egymást a látottak során.Egy ritmus-játékkal kísért beköszöntő után a hármas osztású paravánon különböző fajtájú bábok jelennek meg. Vásári bábjátékok hangulata vegyül hagyományos, népi betlehemesek elemeivel. Az előadás csúcspontján, a kisded születésének pillanatában megváltozik, sőt, megáll az idő. Angyali szózat hallik, minden ragyogni látszik. Kiolthatatlan fény érkezik a világba, amely fölött semmilyen ördögi szándék nem arathat győzelmet.A Magamura Alkotóműhely és a Ziránó Színház közös előadása.

Zenés mesejáték - karácsonyi kísértet-história a Gödöllői Fiatal Művészek Egyesületének előadásában.A darab főhőse a szőrösszívű, kapzsi Scrooge úr, akinek a karácsonyi időszak nem egy különleges ünnep, hanem még a szürke hétköznapoknál is rosszabb. Dühvel és megvetéssel nézi az emberek készülődését, ezért még kegyetlenebb, még kapzsibb és még gonoszabb. Magányos estéjén csodálatos dolog történik vele, meglátogatja a rég halott üzlettársa, majd három további szellem: a régi, a jelen és a jövő karácsony szelleme, akik megmutatják Scrooge úrnak a múltját, jelenét és jövőjének rémképét. Ráébresztik fájdalmas mulasztásaira, de arra is, hogy még semmi sem jóvátehetetlen. Élete utolsó pillanatáig van lehetősége jót cselekedni, amit meg is tesz!A gödöllői előadás a regény felhasználásával újonnan színpadra írt változat, melyben a cselekményhez kapcsolódó, új szöveggel hangzanak el a legismertebb karácsonyi dalok élő zenei kísérettel. Az igazi karácsonyi történet és hangulat remek kikapcsolódás gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt.2x45 perc, egy szünettel

Tangóharmonikás katonatiszt (Rusz Márk Milán) játszik fogolytársainak valahol Szibériában. Nem tudni pontosan, hogy ki is ő, csupán csak sejteni lehet, hogy talán Karády Katalin eltűnt vőlegénye. Közben hosszú kabátban, kofferrel kezében egy megtört, didergő asszony érkezik (Karády Katalin szerepében Varga Klári), aki elmeséli, egykor ünnepelt sztár volt, de a kommunista rendszer félreállította.

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij 1821. november 11-én született Moszkvában, és csak hittük, hogy 1881. februárjában halt meg kedvenc városában, Pétervárott. Dosztojevszkij egy szép napon megunta a szegénységet, a nyomort, a kritikusokat, a szerencsejáték-függőség bilincseit, az alkotás terhét, és búcsút vett feleségétől, a jó Anna Grigorjevnától, és úgy tett, mint aki jobb létre szenderült. Azóta fölröppent pár kósza hír a társalgási lapokban furcsa szemtanúkról, akik látták a híres orosz írót.
N.N. felcsernő szavai alapján 1905-ben a pétervári Csernisev hídnál járt. 1912-ben R.R. bárónő lakásán egy spiritiszta szeánszon tette tiszteletét. Legközelebb az 50-es évek elején látta Sztálin tolmácsának felesége, akit Dosztojevszkij állítólag arra utasított, hogy fojtsa vízbe gyermekét. 2012 tavaszán bukkant föl legutóbb, a Blaha Lujza téri 4-6-os megállóban, ahol épp a BKV ellenőrök próbálták megbüntetni az öreg orosz bliccelőt. Ekkor fiatal színészek vették védelmükbe a furcsán ismerős öregurat, aki a szemtanúk szerint nagyon rossz állapotban volt. 
Az aggódó színészek ezután kórházba vitték Dosztojevszkijt. Egy tapasztalt pszichiáter vette kezelésbe, aki eltiltotta a játékgépektől, és azt javasolta, terápiás jelleggel kezdjen el újra írni, valami különlegeset, valami mást, mint a régi művei. Azóta a gyógyult szerző hálából adaptálta a színészeknek Karamazov testvérek című, utolsó nagyregényét…
Utazol egy körülbelül negyvenötezer pudos villamoson. Futnak alattad a verszták. Csak bámulsz ki bután a fejedből, nézed a nyírfák táncát a végtelen sztyeppén. A Blahán fölszáll az ördög. Olyan másfél rőf. Jön és néz. És tudod, hogy megfog. Mert nincs jegyed. Egy pópával is megtörtént ez. Aztán elment, és nem találták. De végül megtalálták. Így jár az, aki nem halt meg, de még él.

KARAMAZOVOKFjodor Mihajlovics Dosztojevszkij - Richard Crane Fordította: Máhr Ágnes

Ha Isten nincs, akkor mindent szabad, és az ember maga szab magának törvényt.” – vallja Dosztojevszkij, és írásaiban folyton fel-feltör ez a gondolat. Bölcseleti-etikai mondanivaló köré csoportosul  utolsó nagy regényének, az életműve szintézisének tekinthető Karamazov testvéreknek a cselekménye is. Hősei – a lázadó Iván, a féktelen Dmitrij és az istenfélő Aljosa – az orosz társadalom archetipikus egyéniségei, nagy esélyek hordozói. Sorsuk mégis tragédiába – apagyilkosságba - torkoll, mely együtt jár az isten világának elutasításával, a hatalom elleni lázadással, szenvedélyek és szenvedések játékával. Richard Crane  nem egyszerűen színpadi adaptációt készített a Dosztojevszkij remekművéből, hanem kiemelte a történetből a regény központi szereplőit, a négy főhőst, és velük játszatja el a többi figurát is. Az előadás 12 éven aluliaknak nem ajánlott!  
Szereplők:  Bokor Barna Galló Ernő László Csaba Tollas Gábor / Bányai Kelemen Barna   Jelmeztervező: Bocskai Gyopár Díszlettervező: Tenkei Tibor Rendező: ALBU ISTVÁN


  Az előadás időtartama: 1 óra 50 perc szünet nélkül 

egy Tolsztoj-értelmezés nagyszínpadra Nagy András változatában minden sorsfordító találkozásra pályaudvaron kerül sor: hol Moszkvában, hol Szentpéterváron, hol a földbirtokossá lett Vronszkij vidéki birtokán, ahol a legfejlettebb nyugati technológiával épül a szerelmüknek is emléket állító Anna Karenina Pályaudvar. Ott látjuk láztól égő arccal Annát az első Vronszkijjal táncolt felkavaró mazurkáról megszökvén; ott a csapatát a harctérre az új szerelem miatt nem követő lefokozott fiatal hadnagyot; a friss kitüntetésével is boldogtalan, elhagyott Karenint. Itt osztódnak a kiüresedett házasság megmentését célzó okos tanácsok, majd szívódnak is vissza annak tarthatatlanságát megélvén; itt adják-veszik a versenylovakat, amelyekkel Alekszej (nem a Karenin; a Vronszkij) szeretne kisiklott életének új távlatot adni… és itt, a síneken ér véget egy világhíressé lett románc.

RendezőFigura Terézia Premier 26.04.2017.

Hommage ‒ tisztelgés valaki előtt. Ezúttal Karinthynek és a mindenkori diáknak szól tisztelgésünk. Az írónak, aki humorral, de nagy pszcihológiai hozzáértéssel formálta meg a jó és a rossz diákot műveiben, aki értő finomsággal érzett rá a gyerek-szülő viszonyban az elvárások relativizálására. A mindenkori diák különböző turpisságokhoz folyamodott régen, és ezt teszi most is. Ezeknek a töredékeknek a bemutatására vettük segítségül Karinthy szöveg-töredékeit és építettük bele a mai oktatási rendszerünket is taglaló előadásba. Feltérképezzük oktatásunk erősségeit és hiányosságait. Rámutatunk a nehézségekre, amelyekkel a mai diáknak óhatatlanul szembesülnie kell. Bár csak másodlagosan, de felismerheti magát a túl ambiciózus diák, tanár és szülő is. Mindennek ellenére ez egy olyan téma, amelybe sok derű, móka, csínytevés is belefér, mint ahogyan az a valós életben is lenni szokott. Mindezekről láthat egybecsúszó jelenetsorokat a közönség. A móka kedvéért egyes témákat koreográfiákon keresztül dolgoztunk fel látványos táncelemekkel. A gyerekek úgy élnek a színpadon, mintha oda születtek volna. Csupa öröm 50 perc ez az előadás!

táncfantázia két részbenGeorges Bizet halhatatlan operája ihlette a Bartók Táncszínház bemutatóját. A mi előadásunk azonban nem Sevillában játszódik a történelmi múltban, hanem Magyarországon a jelenben. Mondjuk egy vidéki kisközségben. Itt egy igazán zárt közösség szereplői népesítik be ezt a szenvedélyes, magával ragadó históriát, élükön Kármennel, a szemrevaló cigánylánnyal.   Régen madár voltunk mink is,Mint a többi szép madár.Nem volt házunk, se hazánk,De mienk volt a hetedhét határ. Bármi sivár élet ez itt,Most is madár vagyunk még.Lehet, karokká fásultak szárnyaink,Mégis visszavár az ég.

Caragiale figurái mintha eleve karneválra születtek volna: túlteng bennük az élet, túltengenek bennük a vágyak és az indulatok, túlteng bennük minden, kivéve egyet: az önismeretet; abból mintha egy szemernyi se jutott volna egyiküknek sem, de ez egyáltalán nem zavarja őket, sőt. Ellenállhatatlanabbnak, gazdagabbnak, erősebbnek, szebbnek, okosabbnak képzelik magukat maguknál – és addig-addig képzelődnek, míg a végén igazuk lesz.

A karneválozó utcán átmenetileg megszűnik minden hierarchikus különbség és korlát, amely az embereket egyébként elválasztja egymástól, zárójelbe kerül számos parancs és tilalom is, amely normális körülmények között, vagyis a karneválon kívüli életben érvényes, s ennek következtében olyan különleges, egyszerre eszményi és valóságos kapcsolattípus lép életbe az emberek közötti érintkezésben, amilyen a megszokott rendben elképzelhetetlen. Kötetlenül familiáris, vásári érintkezés ez, amely nem ismer távolságot ember és ember között.Ezt Mihail Bahtyin (1895 – 1975) írja, aki szovjet-orosz történész és kultúrantropológus volt, és ebbéli minőségében a karnevál fogalmának legnevezetesebb elemzőjévé nőtte ki magát. Hogy tehát a karnevál több, mint afféle évenkénti rendszeres hejehuja: nélkülözhetetlen társadalmi funkciója van, nevezetesen az eleve elrendelt társadalmi szerepek fejre (avagy talpra, nézőpont kérdése) állítása. Ja, és még egy: a zabolázatlan testiség, ezen belül kiemelten az altestiség ünneplése is a karnevál feladatai közé tartozott, bár ez utóbbi egyes aspektusai, leginkább az emésztés környékéről, a középkor, a karneválok csúcsidőszaka óta kissé hátrébb szorultak, hálistennek, tehette volna hozzá Bahtyin, de nem tette hozzá. Ám a testiség másik csatatere, a szexualitásé, mindmáig ott vibrál minden magára valamit adó karnevál homlokterében, bár ez képzavar.Vagyis: a Pokol szervezett elszabadulása – foglalhatjuk össze Mihail Bahtyin elméletét a karneválról, jelen előadásunk címadójáról; ha nem titkos főszereplőjéről. Ion Luca Caragiale (1852-1952) valószínűleg nem olvasta Bahtyin műveit, de biztos, hogy alaposan ráérzett. Itt aztán tényleg fenekestül felfordul a világ, ami azért különlegesen érdekes, mert a Karnebál – esetleg Karneváli éjszaka, ezen a címen is játszották a darabot – a Balkánon játszódik, ahol amúgy is minden eleve fenekestül felfordítva készül, illetve jön a világra. Aki járt már ott, az tudja: csodavilág a Balkán, és roppant fazonok a lakói, minden, ám mindennek az ellentéte is megtörténhet velük – sőt, utóbbi gyakran meg is történik.Caragiale figurái mintha eleve karneválra születtek volna: túlteng bennük az élet, túltengenek bennük a vágyak és az indulatok, túlteng bennük minden, kivéve egyet: az önismeretet; abból mintha egy szemernyi se jutott volna egyiküknek sem, de ez egyáltalán nem zavarja őket, sőt. Ellenállhatatlanabbnak, gazdagabbnak, erősebbnek, szebbnek, okosabbnak képzelik magukat maguknál – és addig-addig képzelődnek, míg a végén igazuk lesz.A téma egyébként a szokásos: férfiak hajkurásznak nőket, nők hajszolnak férfiakat, rendőrök koslatnak civilek után; és mindeközben, mintha csak egy víg karneváli menetben lépdelnénk büszkén, ámde körbe-körbe (míg végül a saját sarkunkra nem taposunk mindahányan) – és persze, ahogy illik, álarcosan, ami alól, ahogy egyre sötétedik az éjszaka, a karnebáli, egyre markánsabban rajzolódnak ki saját, ismeretlennek vélt vagy remélt vagy rettegett vonásaink.
A Budaörsi Latinovits Színház és a Gózon Gyula Kamaraszínház közös produkciója.

Egy ismeretlenül is ismerős város peremvidéke. A centrum közel, mégiscsak peremvidék ez. Figaróstul, donhuánostul, lövészárkostul, maszkabálostul. Egy kiglancolt Klisza, egy túlzummolt Zimony. Eszeháborodott világ, gázmaszkok és rézfúvósok, zsákok és beretvák, ténta és vitriöl, bombák és kénszag. Hol karnebál van, ott karnebál van.

Adott egy szemrevaló, ám megözvegyült, így szűkös anyagi körülmények között élő báróné, aki kénytelen kettős játékot űzni: egyaránt elfogadja a jóképű, ám nincstelen, így folyton őt tarháló márki széptevését (sőt szívesen hozzá is menne), valamint a dúsgazdag, de zavaros hátterű üzletember, Turcaret úr gáláns ajándékokban megnyilvánuló udvarlását (pedig neki egyáltalán nem kíván a felesége lenni). A lebukástól csak egy szolga és egy szobalány fortélyos cselszövései mentik meg – legalábbis egy ideig… Végül aztán az veszít, akiről a legkevésbé gondolnánk, és az nyer, akit a legkevésbé tartottunk erre esélyesnek.Le Sage 1709-ben írt darabja korának legkíméletlenebb társadalomkritikáját nyújtotta: szereplői között egy sem akad, aki őszinte lenne a másikhoz, és ne a saját érdekeit érvényesítené. Mindenkit határtalan önzés és gátlástalan képmutatás irányít. Minden érzelemnyilvánítás mögött hízelgés, haszonlesés vagy számítás húzódik meg. Nincs igaz szerelem, barátság, hűség, együttérzés – ezek látszata is csupán egy jól fölépített üzleti modell része. Meglep-e bennünket, ha ezen ismérvekre napjaink morális gyakorlatában is lépten-nyomon ráismerünk?