Aldo Nicolai darabjának hősei egyszerű nyugdíjasok, akiket eleinte semmi más nem köt össze, csak az öregedés nyűge és a magány.
Találkozásaik egy városi padon idővel azonban célt és értelmet adnak életüknek.
A nézők elé pedig pontos képet tárnak a társadalom perifériájára szorult idős emberek bölcsességéről, humoráról és szeretetéhségéről.

Hideg vízben fürdetett gondolatok, három hangszerre. Adott egy zongora, egy hegedű és egy emberi hang. Vajon képesek-e még ma is „szólni és üzenni ők mély szellemhangokon”, avagy a magyar irodalom, a magyar cigány- és komolyzene mint posztumusz dereng csak a fejekben? A feltett kérdésre az est során adja meg a választ a három művész, Szakcsi Lakatos Béla, Kathy-Horváth Lajos és Takács Bence Ervin, akik egy összeka­csintás után egészen egyedi és új hangot ütnek meg: a múltból vett komolyzenei hangok és improvizációk, a zongora és hegedű játéka mellé beemelt költészet harmóniáját.

Hárman vannak testvérek, lányok. Meg egy fiútestvér, aki lélekben annyira máshol jár, hogy a címbe se fért be. A városban, ahol élnek, egy igazi boldogság van: haza lehet vágyni onnan. A gyerekkori otthonukba. Nem is kell más hozzá: a lányok holnap eladják örökségüket, a hatalmas házat, a hatalmas birtokot – utána rögtön vonatra ülnek, és irány Moszkva. Sajnos ez a város nincs túl jó helyen, eléggé kiesik. Itt a jövő nagyon sokára fog elkezdődni. Nekik sem jön el négy évig az a holnap.

Anton Pavlovics Csehov művei kortalanok. Olyan titkokat mesélnek a lélekről, melyek örökérvényű kérdéseket vetnek fel és örökös kihívást jelentenek rendezőnek, színésznek és nézőknek egyaránt. Mert mindannyian ugyanarra vágyunk: a boldogságra. Banális és mégis megfejthetetlen a kérdés, hogy mit jelent boldognak lenni? Hogyan találhatjuk meg ezt az érzést? Mit kell tennünk azért, hogy ne múljon el? Mennyi vágy, bátorság, akarat, kitartás és tudatosság szükséges?Irina, Olga és Mása nővérek.  Fivérükkel, Andrejjel látszólag békésen élnek egy olyan csendes vidéki környezetben, amelyben szinte látni, ahogy a tea gőzölgése is lelassul. Másként telik itt az idő, mint Moszkvában – ahova mind visszavágynak. Ahogy múlnak a lelassult percek, végtelen terek nyílnak a nagy álmoknak, terveknek, önmegvalósításnak, karriernek és a lehetséges, vagy a lehetetlen szerelmeknek. Majd hirtelen valami megfoghatatlan akadályba ütközik minden. Pedig a csomagok útra készen, akár a három nővér is. Hogyan és meddig lehet létezni ott, ahol minden apró történést beleng az apa és egy olyan moszkvai gyerekkor emléke, ami az évek teltével már-már halványodni kezdett? A boldogság lehetőségei kifakulni látszanak, vastag porként telepszenek rá minden Moszkvába előkészített csomagra, álomra. Szinte észrevétlenül válik minden tragikussá, ami azelőtt csak szomorú, vagy nyomasztó volt. Pedig ez egy békés, csendes, vidéki környezet. Ahol akár boldogság is foganhatna.

Egy sors vagy három különböző életút? Egy karakter ábrándozása vagy a mindannyiunkból kiszabadulni vágyó lélek menekülése a hétköznapok realitásából? Álmaink, reményeink, melyek tettek, tenni akarás hiányában vissza-visszatérő fásult gondolatokká korcsosulnak, ezzel megfosztva magunkat a jelenben rejlő boldogság felismerésének, megélésének lehetőségétől. Az önmagunk által teremtett gondolatok, melyek önsajnálattal vannak mélyen átitatva kiábrándult közönybe süllyesztenek.

„Moszkvába… Moszkvába… Moszkvába…”
A darabban mindenki boldogtalan, és minden egyes szereplő a boldogságról álmodozik. Moszkváról, mely oly közel van és a szerelemről, amelyet mindenki szeretne megérinteni. Egy valaki van, aki nem álmodozik: Natasa. Ő valós problémákon gondolkozik: család, ház, állás és társadalmi rang. A szenvedő, hat nyelvet tudó emberek „régi életének” már vége. Senkinek nincs erre szüksége. Szerelem? Ha nem tesz boldoggá, nincs rá szükség. Ki tesz jót nekünk? A nővérek, akik a lélekkel törődnek, de nem tesznek semmit, vagy Natasa, akit csak a „földi dolgok” és a családja boldogulása érdekel? Egyik sem és mindenki. Három bájos hölgy, akik belehalnak a kizökkent idejű életükbe… Vagy Natasa, aki teljesen a saját idejét éli… és a közöttük, mellettük és rajtuk kívül álló férfiak… Bárcsak tudnánk… Bárcsak tudnánk… Bárcsak tudnánk…

Az alkotók az előadást Gombár Judit díszlet- és jelmeztervező emlékének ajánlják.Az újításairól ismert Maladype Színház a 2010-ben bemutatott nagy sikerű Platonovja után ismét egy Csehov-mű feldolgozásán keresztül intéz rohamot a színházi hagyományok ellen. A Maladype variabilitással játékosan kísérletező bemutatóinak (Leonce és Léna, Übü király, Platonov, Tojáséj, Stílusgyakorlatok) újabb állomásán a készülő Három nővér is számít a nézői elme kreatív aktivitására: a drámai szöveget „képekre bontva”, az egyes jeleneteket a klasszikusoktól a kortársakig terjedő korszakokban alkotó magyar és külföldi festők, képzőművészek stílusában valósítják meg a társulat színészei.

„A festészet, mint felfedező út”-metaforára épülő rendezői koncepció azáltal nyújt különleges színházi élményt a közönségnek, hogy az előadás során a nézők szeme előtt megfestődő „kép-játék” a szereplők lelki folyamatainak fázisrajzait is bemutatja. A Prozorov-testvérek hagyomány és modernség között kifeszülő érzéki története gazdag jelentéstartalommal kapcsolódik össze a festészeti korszakok és stílusok meghatározó témáival és fogalmaival: mágikus és mindenható álmok, melankólia és magány, új emberábrázolás és eszménykép, a test mint médium, az élet mint haláltánc, érzés és extázis, a festés mint drámai cselekvés, szakadék élet és művészet között, a természet, a fény, mozgás és technológia.
A rendezői koncepció merészen játszik a szereplők térben és időben történő festői transzformációival. A rafináltan változatos látványvilágra épülő előadás a csehovi kompozíció keretei közé széles palettáról integrálja a jelentős festői korszakok emblematikus alkotóit (Botticelli, van Eyck, Bosch, Da Vinci, Caravaggio, Rembrandt, Munkácsy, Lautrec, Renoir, Csontváry, van Gogh, Picasso, Dalí, Magritte, Vasarely, Warhol, Banksy). Az ellentétes irányú metamorfózis sajátos dramaturgiájának - a hétköznapitól az absztrakt, illetve az elvonttól a konkrét felé tartó - felderítését a képzőművészet iránt rajongók és a színházszeretők is egyaránt élvezhetik.

Ebben az előadásban  a három nővér tulajdonképpen hat alakban jelenik meg. Hat arc, hat portré ugyanarról a három lányról: a nagyon fiatalról és arról az alakról, amivé az idő e szárnyaló lelkű, érzékeny lényeket torzította. Hol mutatkozik meg egy fiatalban a majdani öreg? Hogy bukkan elő az öregekből egy lobbanásnyi időre a fiatal, hogy aztán örökre kivonuljon az életükből, mint a katonazenekar, amely a távozó reményekkel együtt enyészik? Csehov költői szorongása így ötvöződik az élet múlásának bölcs elfogadásával.  Az előadásban szereplő egyetemisták a Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karának színész szakos hallgatói.