Dumaszínház ROAST: Kiss / KAP / Kormos / Dombi / Benk / Ganxsta (nyilvános tv-felvétel)A Dumaszínház színe-java gyűlik össze egy estére, hogy ízekre szedje Ganxsta Zolee-t! Kiss Ádám, Dombóvári István, Hajdú Balázs és a Szomszédnéni Produkciós Iroda egyetlen apró részletet sem hagy figyelmen kívül, ha az est főhősét kell szembesíteni eddigi életével és saját magával. Nincs kertelés, köntörfalazás és finomkodás: ezen az estén mindenki kíméletlenül őszinte, ugyanakkor szórakoztató. Nem Zolee-n nevetünk, hanem vele – neki legalábbis ezt mondtuk. Kegyetlen poénok és szurkálódás, remélhetőleg sértődés nélkül. 80 perc színtiszta pszichológia azoknak, akik képesek egy egész estét végigröhögni.

Az országút menti presszóban este tíz után a kávéfőzőnő már egyedül van, számol, záráshoz készülődik, amikor az ajtón beesik egy utolsó vendég. A férfi kávét kér. A presszósnő indulna haza és legszívesebben elküldené az idegent, de aztán szó szót követ és elindul egy éjszakai beszélgetés, amelynek a végére világossá válik, hogy mindketten ugyanolyan magányosak.

Valahol a Dunakanyarban egy férfi téved be egy presszóba, még éppen zárás előtt, sietve, egy gyors duplakávéra. Egy nő áll a pultban. Vonakodva szolgálja ki, zárni szeretne, de a kitartó ostrom hatására végül szóba elegyedik a titokzatos idegennel. Könnyen gördül a történet, szó-szót követ, előkerül a konyak, a két ember pedig egyre jobban megnyílik egymásnak. 

Egy kései órán, zárás előtt alig húsz perccel érkezik a Vendég egy országúti presszóba. A Kávéfőző kisasszony már haza indulna, a kávéfőzőt már elzárta, így a Vendég konyakot rendel. A kezdeti feszült helyzetet egy beszélgetés követ, ahol a két magányos lélek nemcsak megismeri, de meg is szereti egymást. A kimondott szavak és a ki nem mondott gondolatok végül összekapaszkodáshoz és egy lassan kibontakozó szerelemhez vezetnek…
Édesbús történet egy véletlen találkozás sorszerűségéről. 

"Mert nem adjuk föl a reményt..., hogy megadjuk egymásnak az utolsó esélyt, hogy talán mégis..." Annyiszor reménykedtünk már hiába, annyiszor csalódtunk már, hogy magunk se hisszük el, ha a régóta várt nagy Ő, az Igazi áll szemtől szemben velünk. Valószínűleg zavarba jövünk, visszakozunk, megpróbálunk tréfálkozni, majd filozófiát gyártunk magányunk megvédésére. Kicsit sajnáljuk és sajnáltatjuk magunkat, vagyis játszmákba bonyolódunk, pedig "csak" a másik kezét kellene megfogni.

A Dunakanyar egy tipikus eszpresszó-helyzet, melyben a vendég megpróbál vigaszt találni a pultos nőben. Itt, ebben a "presszóban, az országút mentén valahol a Dunánál", a kávéfőzőnő és az idegen , az országút Don Juanja közt egyre szenvedélyesebb összefeszülések, fordulatokban bővelkedő csatározások bontakoznak ki. Ráismerhetünk saját vágyainkra, félelmeinkre, gyengeségeinkre, esetlenségeinkre - különösen akkor, ha voltunk valaha magányosak. Két magányos lélek találkozik a darabban, és nyílik meg egymás előtt. Feltárulnak előttünk a magányos lelkek mélységei, amelyből nincs más kiút, mint összekapaszkodva megoldani elsivárosodott életeiket. Lehet-e egyszeriben közünk egy ismeretlenhez egy véletlen találkozás során? Találunk-e bármit a másikban, ami hirtelen meglep bennünket? Amikor valamiért ott áll pőrén, védtelen egy pillanatra felfedve gyengeségeit minden szánalmasságával és nevetségességével együtt. hol sírva, hol hangosan nevetve? Vajon megtalálja-e az egymáshoz vezető utat a két, lélekben régóta magányos ember? Kibékíthetetlen ellentét, egyéjszakás kaland, esetleg egy új, reményt ígérő kapcsolat alakul ki köztük...?

Világtól elzárt, magányos presszó/kocsma egy perccel záróra előtt/záróra után (nem mindegy!). Egy nő magában matat, tesz-vesz. Zár. Egy másik kilátástalanul maszatolja az elázott padlót. Zár… Emitt ragyog a Hold, amott szakad az eső. Az egyik idill, ami a másiknak álom. Magányos, űzött férfi érkezik ide is, oda is, rimánkodva egy csöpp italért, ételért, melegért, hangért, emberért… Az egyik hely Magyarország szíve, a másik a bokája. Ugyanaz a helyzet. Mégis más. Etűdök a véletlen találkozások sorsszerűségéről.

Fehér Ferenc: The station

A november 29-i előadás a dunaPart4 - Kortárs Magyar Előadó-művészeti Platform keretében angol nyelven látható.
For English description please scroll down.

Egy állomáson várakozó szép család helyett inkább másról szóljon e történet.

Három évesen jelentették be az eltűnésünket. 123 éve élünk ezen a bezárt helyen, amit csak egyszerűen Állomásként ismernek az emberek.

Mi pontosan tudjuk, hogy kik voltunk akkor, és mivé lettünk most.
Lihegő állkapocs csattanása,
állatokkal táplálkozó árnyékvirág,
leskelődő, arc nélküli lények.
Szabadulj el, ha tudsz!
Játssz velem, ha mersz!
Mi pontosan tudjuk, hogy kik voltunk akkor, és mivé lettünk most?

dunaPart 2017 (2. nap)

bodylotion co-dance: Párbaj

A november 30-i előadás a dunaPart4 - Kortárs Magyar Előadó-művészeti Platform keretében angol nyelven látható.

Ceremoniális táncperformansz, melyben a bodylotion co-dance harcos szellemű női aktivistái ellentmondást nem tűrően kivárnak, talpraesnek, kicseleznek, szembesítenek és komolyan veszik magukat. Sziklaszilárd hit, küzdelem, igazság, félelem, várakozás, harag, bosszú, kiegyezés?Az új darabban a párbajozás tradíciójának kulturális és filozófiai gyökereit vizsgáljuk, keressük nyomait napjaink kommunikációjában, miközben készülünk a 'mindent eldöntő' küzdelemre.Mit jelent ma párbajozni és milyen mindennapi helyzetekben, személyes konfliktusokban jelenik meg? Milyen eszmék, célok, meggyőződések képviselik számunkra az igazságot, melyért ma felvesszük a harcot? Hogyan harcolunk és miért?

A bodylotion co-dance egy alkotói együttműködés Arany Virág és Hadi Júlia között. Első közös munkájukat 2009-ben készítették, azóta folyamatosan együtt dolgoznak és adnak elő. Alkotói munkásságuk jellemzően interdiszciplináris, absztrakt, konceptuális.Különböző projektjeik különböző filozófiai megközelítésekre, problémákra épülnek szigorú szabályrendszerek felállításával. Koreográfiáik módosított, új mikrovalóságokat hoznak létre hétköznapi cselekvések, jelenségek újraértelmezésével és absztrahálásával. Szívesen dolgoznak fel különböző kultúrákból kiemelt tradicionális, rituális mozgásformákat valamint sportmozgások szabályrendszereit és formavilágát.
2014-ben bemutatott „L é p é s I d ő” című darabjuk elnyerte az évad legjobb kortárs táncelőadásának járó Lábán Rudolf szakmai díjat.
A színpadon meztelenség látható!
Az előadás alatt stroboszkópot használunk!

“Mint minden tisztességes katolikus, gyerekként én is elképzeltem, milyen lenne, ha keresztre feszítenének.” (Dennis Kelly)Egy testvérpár mesél gyermeki fantáziával alkoholista apjukkal töltött gyerekkorukról. Felidézik, eljátsszák, kiszínezik emlékeiket, képzeletükön szűrik át a valóságot. Az így kirajzolódó hideg világban a csecsemők a szeméten teremnek, a boldogsághoz elkerülhetetlen egy tévékészülék, és a Gondviselő, mint a gondatlan apa, maga is belefeledkezik a tévézésbe. Egy szeméten talált csöppség alakjában azonban mégis beköltözik az életbe a szeretet. A kérdés csak az, hogy túlélhet-e ebben a világban és magával hozhatja-e a megbocsátást.

Menyegző 

Morelli egy házasságkötés szertartását meséli el, mely során az esemény miatti öröm vegyül a veszteség miatti fájdalommal és felindultsággal az élet új titkának kapujában. Ez a vegyes érzés elindít egy táncot, mely elűzi a szexualitás és az elmúlás rejtélyeiből eredő kezdeti félelmeket.  Morelli koreográfiájának szereplői saját tiszta valóságukból szépen lassan a szemünk előtt válnak egyfajta szimbolikus beavatási szertartás részeseivé. Az egész emberiség beavatási szertartása ez, mely a különleges örömtáncban megpróbálja elfeledni az esemény szomorúságát, hiszen az alkalom alapvetően az örömnek rendeltetett. Lépésről lépésre, a koreográfia előrehaladtával, növekszik a hevület és a szenvedély. A szereplők közötti távolság fokozatosan csökken, egészen addig, amíg a félelmek és a kétségek lassan eltűnnek, és így már át lehet lépni azon a folyamatosan megnyíló ajtón, mely az új életbe vezet. 
eARTh 

Henryk Górecki lengyel zeneszerző, aki a lengyel avantgárd vezető alakjává vált a sztálinizmust követő kulturális enyhülés során. Zenéje számos irányzatot ölel fel, de a harmóniai és ritmusbeli egyszerűség irányába fejlődött. Ugyanabban a stílusban két művet soha nem komponált, elsősorban „belső alkotási parancsnak engedelmeskedve” dolgozott. Műveit, spirituális minimalista hangzás jellemzi. Nagy sikerű III. Szimfóniáját követően a IV. Szimfóniát már nem tudta befejezni. Halálát követően Mikolaj, a fia, Alexandre Tansman zeneszerző segítségével fejezte be apja munkáját. A IV. Szimfónia világpremierjére 2014. április 12-én került sor, a London Philharmonic Orchestra előadásában, a lengyel mester emlékét idézve: “Amit adsz, írd le a homokba, amit kapsz, vésd a sziklába.”/H.M.Górecki/
A zenemű először lesz színpadi megfogalmazásban látható. 

A mese egy nyusziról és egy vadászkutyáról szól, akik gazdáik sürgős teendői miatt kettesben maradnak a kutya otthonában.Az agyonfegyelmezett kutya és az elkényeztetett nyúl nagyon különbözőképpen látják a világot. Nemigen találják a közös hangot, folyamatosan konfliktusba keverednek, de mikor a játék hevében sikerül teljesen felfordítaniuk a lakást, a közös gond összehozza őket, barátság szövődik köztük.