Magyarország első facebook-előadása! Nem csak „digitális bennszülötteknek”! Az előadás – laptopokkal, LCD-monitorokkal és WiFi-vel felszerelve – osztálytermekben játszódik. Ezen eszközök, illetve a tanterem felszerelésének (tábla, padok, székek) segítségével jelenítik meg a történetet a színészek. Az előadást követő foglalkozás során a színészekkel és a diákokkal közös fórumon, az előadás kapcsán felmerülő legfontosabb kérdések kerülnek megvitatásra.

A 19. század végén, amikor úgy tűnt, hogy a realizmus, naturalizmus és a számtalan új „izmus” veszi át a romantika helyét a művészetekben, egy 29 éves francia költő, Edmond Rostand kirobbanó sikert aratott a párizsi Comédie Française-ben bemutatott romantikus vígjátékával. Ez volt a Cyrano de Bergerac, és az 1897-es párizsi bemutató után hamarosan tomboló sikerrel játszották Európában, Amerikában, még Japánban is. Rostand ötven évet élt, hasonlóan szenvedélyesen, kalandosan, mint hőse, Cyrano, egész fiatal korától kezdve népszerű író, költő, kritikus volt.A világirodalomban csak a legnagyobbaknak sikerül olyan legendás figurát megalkotni, mint Cyrano, a kötekedő, nagyszájú, sziporkázóan szellemes párbajhős és költő, az érzelmes szívű, önfeláldozó, csúnyaságában is büszke lovag. Rostand hőse valóban élt a 17. században Savinien Cyrano de Bergerac: tehetséges író, a hagyományok ellen lázadó szabadgondolkodó, Molière kortársa és barátja, aki verseket, szatirikus leveleket, színdarabokat, regényeket írt, és félelmetes kardforgató hírében állt. Rostand felismerte, hogy az igazi Cyrano legfontosabb műalkotása maga az élete, és ebből alkotta meg „elevenbe vágó, szellemes” verseléssel örökérvényű szerelmi történetét.A 2014/15-ös évad egyik legsikeresebb előadásának, a több fesztivált is megjárt Szentivánéji álom rendezője, a grúz David Doiasvili nemcsak hazájában, de számos európai országban is ismert művész, akit a rendezői középnemzedék egyik legtehetségesebb alkotójaként tartanak számon. Legújabb rendezésében a francia drámairodalom újromantikuszsenijének, Edmond Rostandnak mára már klasszikussá vált művét, a Cyrano de Bergerac-ot álmodja színpadra az előadásaira jellemző expresszív színészvezetéssel, hol kacagtató, hol pedig elgondolkodtató fanyar humorral, egyszerű, mégis lenyűgözően látványos színpadi hatáselemekkel. Doiasvili stílusára jellemző, hogy a minden embert foglalkoztató nagy kérdéseket, vágyakat és titkokat magával ragadó, meglepetésekkel is szolgáló költői képekben fogalmazza meg, lehetőséget adva ezzel, hogy a közönség ne csupán szemtanúja legyen, de érzelmileg is részesévé válhasson a színpadi valóságnak. Doiasvili és a Nemzeti Színház társulatának együttműködéséből egy olyan előadás születhet, amely a szerelem mindenhatóságáról és egyúttal reménytelenségéről szól, de nem nélkülözi az öniróniát sem. Cyrano szavaival élve: „Mert magamat kigúnyolom, ha kell, / De hogy más mondja, azt nem tűröm el!”

„Mialatt e verskánon egyre jobban növekszik, terebélyesedik, emberek halnak, pusztulnak, vesztik az életük. Játsszuk hát az őrültet uraim, hogy elkerüljük a besorozást. Színleljük az elmebajt, hogy megszabaduljunk a civilizációtól. Játsszuk el a tökkelütöttet, hogy megszabaduljunk a múlttól. Színleljük az ügyefogyottat, hogy elslisszoljunk a jövő elöl…”(Részlet Matei Visniec: Dada Cabaret című művéből).Színház és zene kivételesen izgalmas egyvelege, Matei Visniec látomásos abszurdja keveredik a barokk falzettek, a mozgalmi dalok, a német kabarék, a francia sanzonok, az orfeumok és varieték világával. Életre kelnek a dadaizmus emblematikus alakjai, Lenin, Sztálin és egy fekete macska is...
Visniec darabja a polgári társadalom őrületének tükörképeként a művészet formanyelvét, korlátait és szabályait megcsúfolva tiltakozik az emberi és művészi „világégés” ellen. Szatirikus kiáltványának központi alakja a modern civilizációtól megcsömörlött Monsieur Dada, aki féktelen és kegyetlen infantilizmussal lefolytatott vallatás által nyilvánosan rombolja le Tristan Tzara, a dadaisták anarchista vezetőjének emberi tartását és művészi önképét. A kettejük közti - az „igazság pillanatának” is nevezett -, találkozás kibontja és leleplezi a 100 éve útjára indított avantgárd mozgalom visszásságait, ellentmondásait és torzulásait. Mi az igazság a dada szó eredetével kapcsolatban? A francia-német szótárból kiragadva, csakugyan falovacskát jelent? Vagy a román nyelv duplán bólogató igenjének csökevénye? Esetleg a zürichi emigrációban, a Voltaire Cabaret szomszédságában élő Vlagyimir Iljics Lenin forradalmi hagyatéka? Kérdések, melyek megválaszolása felszínre hozzák a dadaizmus redőiben megbújó harag, káosz és frusztráció által generált új művészi identitás lényegét, hogy „tabula rasa”-t teremtsenek, megsemmisítsenek minden bevett fogást, „kulturális vívmányt”, mindenféle kényszert és cenzúrát és visszatérjenek a nullához, ahonnan kiindulva minden lehetséges, hiszen a dadaizmus lényege a játékosság, a nyelvek keveredése, a verbális és non-verbális jelek furcsa együttállása. Mindez kezdetek óta a Maladype Színház és a szerző forma- és stílusvilágának is sajátja.

„Ötvenhat évig élt velünk. Felnevelt engem és testvéreimet – mindennemű fizetség nélkül. Tizenegy éves voltam, egy tipikus amerikai fiú, amikor ráébredtem, ki is volt ő valójában.”Lola alig volt még 18 éves, amikor a Fülöp-szigeteken szolgáló katonatiszt a saját lányának ajándékozta őt. A lány felnőtt, férjhez ment és megszületett Alex, a fia, akit Lola ugyanúgy dajkált, ahogy egyszer az édesanyját.Huszonegy évvel azután, hogy Lola „katulong”, azaz szolga lett, a család az Egyesült Államokba költözött, őt pedig magukkal vitték, mint egy egyszerű használati tárgyat.Szeretett dajkája halála után Alex útnak indul, hogy a hamvakat egy kenyérpirítónyi méretű dobozban visszavigye Lola szülőföldjére. De indulás előtt még egyszer leül, hogy felidézze és elmesélje közös történetüket – a családja és rabszolgája történetét.

Jótékonysági gála az értelmi sérült emberekért június 16-án a Fejér Megyei Gesztenyés Egyesített Szociális Intézmény, valamint a Turay Ida Színház rendezésében.
A gálán a színház művészei mellett sérült emberek is színpadra lépnek.

„Szeretek filmzenét, színházi kísérőzenét, balettet írni… de a dalírástól sehogy sem lehet engem eltéríteni, a végén mindig oda lyukadok ki. Zeneszerző vagyok, aki néha elénekli a dalait.”Presser Gábor bár e cím alatt számtalan koncertet adott már, garantálható, hogy kétszer ugyanarra a koncertre nem tud beülni a kedves koncertlátogató. Erre nemcsak a hatalmas életmű – Omega, LGT, számtalan másoknak írt lemez, színházi darab – hanem „Pici bácsi” közönség iránti alázata, hihetetlen kreativitása, rögtönzőképessége és bölcs, sztoikus humora a garancia. A zeneszerző hosszú pályafutásának majd minden fejezetéből idéz majd, de nem csak a dalokat játssza, hanem kis történeteket is mesél hozzá. A koncert exkluzivitását tovább fokozza, hogy olyan, általa is nagyra becsült vendégeket hívott meg, akik önmaguk is képesek megtölteni egy-egy koncerttermet. Falusi Mariann és Szabó Tamás – ha úgy tetszik, hab a tortán – de nem csak…

„A közelkép mindent megmutat. Ilyenkor a közönség mindössze pár centiméterre van, és az arcod lesz a színpad.”
(Marlon Brando) Peggy Jarrell Kaplan, egy New Yorkban élő fényképész, aki történelmi jellegű válogatást készített a jelenkori koreográfusokról, magyar és más nemzetközi táncművészek portréit állítja ki az 1985 és 2016 közötti időszakból. A táncművészet világának ezekkel a lenyűgöző portréival Kaplan lehetővé teszi számunkra, hogy a tánc alapján ismerjük meg a táncost.A klasszikus, analóg stúdiómunka hagyományai szerint Kaplan oldalról közelít a tánchoz. Portréi tükrözik a táncot jellemző kecsességet és testtartást, mind játékos, mind komoly helyzetekben. A fényképészstúdió parányi színpaddá alakul át, és az előadásban megjelennek azok a személyes portréelemek is, amelyek utalnak egy művész munkájára.Egy művésznek azok az adottságai érdekelnek, amelyek képet adnak munkájáról, alkotó művészetének forrásáról, és úgy tűnik, hogy a portrék segítségével juthatunk közelebb ahhoz a valamihez, ami nem látható, ‒ ahogy ezt az író és művészeti kritikus Susan Sontag is megállapította. Tetszik, hogy a táncművész milyen közeli, intim kapcsolatban van azzal, amit megjelenít. A koreográfus Sidi Larbi Cherkaoui szavaival: „A táncos egyszerre a rajzoló és a ceruza.”Peggy Jarrell Kaplan: labkultur, Istanbul

 Mi az, amit elrejtünk, ami el van rejtve személyiségünk minden egyes rétege mögött? És miért pont ezeket a rétegeket kapjuk? Azért vannak, hogy kövessük vagy, hogy eldöntsük, követjük-e őket? A szenvedélyeink? A démonaink? Vagy valami teljesen más történet? 

a Dance 4 you Táncstúdió évzáró gálaműsora

Meddig tartható fenn a látszat, ha egy házasság nélkülözi a szerelmet, és pusztán anyagi érdekek tartják össze? Intrikák játéka a megcsalt férj és a fondorlatos szerető közt, amelyben az átejtett és átejtő ténykedései ellentétükbe fordítják a kívánt reakciókat. Az író az 1668-ban bemutatott műben saját féltékenységén próbált meg nevetni, és tán akaratlanul is olyan világot álmodott színpadra, melyből száműzték az őszinte érzelmeket.

Dante hétszáz évvel ezelőtt, 1321-ben, a halála évében fejezte be az Isteni színjátékot. Előadásunk Dante misztikus utazásának azt a részét mutatja be, amelyben a Poklot járja végig Vergilius vezetésével, és olyan bűnösökkel találkozik, akik nemcsak saját korukra hatottak, hanem életük és haláluk számos tanulságot tartogat az utókor számára is. Mértéktelenek, csalók, megtévedt szerelmesek, tolvajok, gyilkosok, öngyilkosok, jósok, hízelgők, nyerészkedők, viszályszítók, árulók jelennek meg burjánzó összevisszaságban a pokolbeli tájakon, köztük Dante politikai ellenfelei is (hiszen épp korának kétségbeejtő politikai helyzetén elkeseredve kezdte írni az Isteni színjátékot két évtizeddel korábban), akik akár a mi kortársaink is lehetnének. A kalandos történet különböző mozzanataihoz mindenki más-más asszociációkat társít aszerint, hogy kinek-kinek mit jelent a Pokol a 20-21. században. 

Két iskolai barátnő húsz év után újra találkozik. Nem is alakulhatott volna különbözőbben az életük, mégis van, amiben hasonlítanak egymásra, ami összeköti őket. Az egyik nem igazán akar semmit a másiktól, a másik nagyon is akar valamit. A férjéről van szó, akiről gyanítja, hogy megcsalja. A segítségnyújtásból bosszúhadjárat lesz, a negédes small talkból kegyetlen pszichothriller.
Létezik egy bizonyos darázsfajta, ami csípésével olyan erős idegmérget juttat áldozata szervezetébe, hogy az percekre lebénul. Még egy ember is. Állítólag ez a csípés okozza az egyik legnagyobb és legelviselhetetlenebb fizikai fájdalmat. Fiatalkori traumák is lehetnek ennyire fájdalmasak? Mi mindenre vagyunk képesek, hogy szabaduljunk tőlük?