A kiszolgáltatottak tragikomédiájaA háború tombolása közepette az idilli Mátraszentannán élő Tót családhoz egy nap beállít az orosz fronton harcoló fiuk parancsnoka. Az őrnagy idegzetét súlyosan megrongálták a harctéri hónapok, ezért Tótéknál töltené két hetes szabadságát. Ám hogy addig se tétlenkedjenek, dobozolásra kényszeríti a családot. És Tóték éjjel-nappal dobozolnak, hogy a vendég kedvében járjanak. Abban reménykednek, hogy a fiuk az őrnagy jóindulatának köszönhetően kedvezményekben részesül a fronton. Tóték egyre fogyó lelkesedéssel dobozolnak, végül megölik az őrnagyot, nem is sejtve, hogy áldozatuk is, a gyilkosság is teljesen hiábavaló – és abszurd. A falu postása ugyanis nem kézbesíti ki a rossz hírt közlő leveleket, így azt sem, amiben a Tót fiú halálhíre áll.„1943. január 13-án a Don-kanyarban elkezdett lefelé görögni az a szikla, amellyel a magyar  hadsereg sziszüphoszi sorsa elvégeztetett. Egy barátom, Cseres Tibor, aki ugyanezt megélte, kifejtette egyszer, hogy ezt a háborút magyar írónak lehetetlen megírnia. Ebbe a gondolatba nem tudtam beletörődni. Hatvanezer ember fagyott meg ott, abban az aknatűzben, a jeges szélben, a hóban. Az, hogy én élek, a valószínűségnek egészen kicsike töredéke csak. Talán ezért van az, hogy az ő telük, az ő sorsuk azóta sem hagyott megnyugodni. A Tóték nem róluk szól, vagy nemcsak róluk, sőt, talán egészen másról, de én írás közben mindig rájuk gondoltam. A legtöbben ülve fagytak meg, s ahogy ott ültek, márványban fagyott arccal, még most is hátamban érzem a tekintetüket" – írja Örkény a Tóték előszavában. 

Az egyszerű ember viselkedése a hatalom képviselőjével szemben. A szülő önfeláldozó cselekedetei gyermeke előrébb jutásáért. A rossz hírek elhallgatása a jókedv megőrzése érdekében. A háború pusztítása lelki és szellemi fronton. A jóhoz rosszat is kell tenni, ez körülményfüggő, csak még arra kell rájönni milyenek legyenek ezek a körülmények, miközben Örkény tótjai csak dobozolnak, majd egyszer csak négybe vágnak…

Zenés misztériumjáték, avagy születéstörténet apokaliptikus képekkel

A világ utolsó napján egy szegény asszony vendégül látja a koldusként világot járó Atyám Teremtőmet és Szent Pétert. Ezen a kozmikus éjszakán csakis csodálatos dolgok történhetnek. 
Születnie kell egy hősnek, aki megmenti a világot. 
Tótferi története a születés utolsó fázisa, a végső küzdelem az életért. Lázálomszerű rohanás a gyermeki képzeletben.
"Az elpusztult legendák előbányászása ezért fontos számomra. Értékmentés. Például amikor rátaláltam a Krisztus-legendákra és a népi világvége-látomásokra, rögtön tudtam, olyan csodavilágokat ások elő, amelyeket szeretnék behozni a köztudatba, szeretném megmenteni őket” – írta a darabról Kárpáti Péter

misztériumjátékA népmesék és ősi mondák vándorló Krisztusa és kísérője, Szent Péter történetei megszámlálhatatlan verzióban népesítik be a szájhagyományt. A darab epizodikus történetei, Tótferi, a világhőse születésének stációi a gyerekek képzeletvilágához hasonlóan tágítják az időt és a teret. 
Kárpáti Péter a Tótferiről:
“Miközben kultúrák épülnek egymásba, változnak, elpusztulnak, újjászületnek, az emberi képzelet nagy teljesítményei átadódnak. Tehát létezik valamiféle folytonosság, csak a folytonosság tudata nincs meg: hogy amit elképzelünk, azt már mások valamilyen formában, ötszáz, ezer, kétezer évvel ezelőtt elképzelték. (…) Az elpusztult legendák előbányászása ezért fontos számomra. Értékmentés. Például amikor rátaláltam a Krisztus-legendákra és a népi világvége-látomásokra, rögtön tudtam, olyan csodavilágokat ások elő, amelyeket szeretnék behozni a köztudatba, szeretném megmenteni őket.”
Egy kisbabának rengeteg veszélyes próbát kell kiállnia, amíg megszületik. Pláne ha ő Tótferi, a világhőse. Közben a vaddisznók kórusa a padláson énekel, tubán és mosódeszkán kísérik a történetet. A Tótferi a szegénységről és a reményről szól.
„Kárpáti Péter ezúttal a történetek kimeríthetetlen forrásához fordult: a magyar néphagyomány, a népmesék és népi legendák gazdag világához. (…) Igazán attól lesz izgalmassá és egyedülállóvá a darab, ahogy mesteri módon összeszövődik benne hagyomány és lelemény, az évezredeken átívelő, megőrződő mitikus tudás és a jelennek, az ezredvégnek a reflexiója.” (Szűcs Mónika, Ellenfény)
Kárpáti Péter 2009 óta színházrendezéssel is foglalkozik. A Titkos Társulattal az elmúlt nyolc évben tíz előadást hozott létre, több mint 300 alkalommal játszottak, számos hazai és határon túli fesztiválon vendégszerepeltek, és játszottak Párizsban, Berlinben és Koppenhágában is. A Titkos Társulat nem titkos és nem társulat. Előadásaikban más színházak tagjai játszanak, valamint szabadúszók, egyetemisták. Számos korábbi darabjukhoz hasonlóan a Tótferi-t is a Trafóban mutatják be.

„1956. Tóth Ilonát, a budapesti Domonkos utcai kórház önkéntes vezetőjét letartóztatják. 1957. Sor kerül a forradalom utáni megtorlás legelső, egyetlen nyilvános perére, hogy a kádári rendszer bebizonyíthassa a világ közvéleményének: Budapest utcáin nem ártatlan fiatalok harcoltak Magyarország szabadságáért, hanem köztörvényes bűnözők gyilkoltak ártatlan kommunistákat. A Moszkva közvetlen irányításával megrendezett színjátékper a huszonnégy éves medika, Tóth Ilona beismerő vallomásával és kivégzésével ér véget” – írja Szilágyi Andor, a történetet feldolgozó színdarab szerzője. Vajon megpecsételhető a forradalom ifjú résztvevőinek a sorsa azáltal, hogy az őket leverő hatalmi erőszak utólag erkölcsileg, majd mentálisan is ellehetetleníti őket? Ebből fakadóan elhiteti bűnüket a közvéleménnyel, és halálbüntetést alkalmaz? Mennyire hathat ki egy ilyen ítélet az áldozat későbbi megítélésére? És vajon ez az emlékezet milyen mértékben tükrözi az adott kor immoralitását és képmutatását? Nem hátborzongató-e az a tény, hogy kegyelet helyett szennyel és mocsokkal illessük ártatlan áldozatok emlékét? Csupán néhány kérdés, melyek mementóként, Tóth Ilona pere óta a fejünk felett lebegnek. Tóth Ilona személye eggyé vált az ártatlanság fogalmával, miközben a megsokszorozott bűn – kezdve a beismerésre való kényszerítéstől a gyilkosság elhitetéséig –, kedvére játszhatja halálos játékát egy fiatal lánnyal. Ha van igazság, elsősorban a szívekben van. A törvénykezés akkor tökéletlennek bizonyult, még a leghatározottabbnak tűnő ítélet erkölcsi megtámogatásában is. Az idő pedig úgy szentesít – tapasztalhattuk már számtalanszor –, ahogy a szélfúvást kihasználó szabad vitorlás választja meg haladási irányát: leginkább nem ő dönti el, merre száguld. Nekünk azonban jó volna visszanézni, akár visszafordulni, szél ellen vitorlázva. És tevőlegesen emlékezni, mert csak így menthetjük a menthetőt: saját jelenünk múltból fakadó létjogosultságát.

Két nő, két nagyon eltérő világ találkozik ebben a sötét hangulatú tündérmesében, amely humoros és feszültségteli utazásra invitálja a nézőket. A szürreális felfedezőút során nem csak a szereplők szembesülhetnek múltjuk titkaival és az életben hozott döntéseik hatásáról saját magukra és másokra nézve.A TOYS 2015-ben Los Angelesben mutatkozott be nagy sikerrel. Az előadást a Katonában angol nyelven, magyar felirattal játsszuk.

A múltjának bűnei és tévedései örökre elkísérik-e az embert vagy talán egyszer megbocsátást nyerhetnek s feledésbe merülhetnek? Mi lehet az az önmagunknál fontosabb dolog, amiért feláldozhatjuk magunkat és szerelmünket? S vajon tényleg megválthatjuk-e saját áldozatunk árán valaki más boldogságát vagy hiábavaló ez az áldozat? Létezik-e, létezhet-e egyáltalán boldogság a múltunktól, a környezetünktől, a családunktól függetlenül? Élhetjük-e csak a saját életünket, tudomást nem véve a minket körülvevő világról? Lehetséges mindez? Vagy csak álom, mert a Valóság úgysem hagyja, hogy ne vegyünk róla tudomást? Csak egyszer élünk, de akkor tényleg élünk, vagy csak úgy teszünk, mintha?

Verdi 1852-ben látta Dumas A kaméliás hölgy című drámájának premierjét. A Traviata (tra via= útról letért) ennek a történetnek a feldolgozása. A főhősnő divatáru-eladóként dolgozott, míg szépsége és kalandvágya meg nem nyitotta az utat számára az előkelő társadalmi rétegek felé, és egyike nem lett Párizs leghíresebb kurtizánjainak. 

A szépségre, a boldogságra, a bátorságra, és igazságra való törekvés olyan bennünk szunnyadó elemi vágy, amelyet a mai, egymástól elhatárolódó világrendszerünkben sokszor csak egy-egy eszményített alak bőrébe bújva, egy műalkotás hatása alatt tudunk átélni.

100 évvel ezelőtt, 1920. június 4-én a Párizs melletti Versailles-i királyi kastélyt övező hatalmas park Grand Trianon nevű palotájában az első világháború győztesei által diktált békeszerződés megpecsételte a magyarság sorsát. A történelmi Magyarországot megcsonkították, területének több mint kétharmadát és Horvátországot, valamint a magyar nemzetiségű lakosságának közel egyharmadát veszítette el. A majd 19 milliós európai középhatalomból nyolcmilliós lakossággal sem rendelkező kis állam jött létre. Ma már június 4-e nem csupán a fájdalmas emlékezés dátuma, hanem 2010 óta a Nemzeti Összetartozás Napja. Az Országgyűlés a törvény elfogadásával kinyilvánította: „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”.A századik évfordulón a történelmi ismeretek felelevenítésén, az emlékezésen túl a zenés produkció közös gondolkodásra hívja a nemzet megmaradásáért, közösségünk felemelkedéséért tenni akaró honfitársainkat. A folkzenei elemekkel átszőtt szimfonikus hangszerelésű rockopera zeneszerzője Koltay Gergely, a Kormorán együttes vezetője.