A klasszikus darabról van szó, amelyet Jack Lemon és Walter Matthau alakításával zárhattunk a szívünkbe. A szerző csavart a történeten és megalkotta a női változatot. Nemre és korra való tekintet nélkül, mindannyian magunkra ismerhetünk ebben a fergeteges vígjátékban, amely egy new yorki lakásban játszódik, bár történhetne Párizsban vagy akár Budapesten is.

Hortense, a szép, kívánatos, negyvenes évei elején járó ünnepelt díva nemrég érkezett meg görögországi nyaralásából, ahol természetesen körüldongták a férfiak – és most tettvággyal telve veti bele magát Gertrude darabjának megismerésébe. Az író-rendezőnő szokatlan munkamódszert ajánl: vessék sutba a kínnal, műgonddal papírra vetett szöveget, és egyszerűen csak érezzenek. Érezzenek őrjítő szerelmet, elhagyatottságot, gőgöt, hitet, halni akarást; akarják egymás illatát, majd térjenek ki az utolsó pillanatban mégis; legyenek együtt és mérföldekre egymástól, minden rezdülést értőn meglesve vagy épp vakon. A két nő tapogatózását, lelki bugyrainak kifordítását azonban folyton megakasztja egy telefon: barátnőtől, irodalmi periodikának álcázott bulvársajtótól, rejtélyes fekete páncélautóból…

Egy anya-lánya történet arról, hogy hogyan lesz a szülőből nagyszülő és a gyermekből édesanya. Hogy mi történik velünk, ha egyszer csak arra ébredünk, hogy a társadalom szemében megöregedtünk, de belül nem így érezzük?
Az író Pataki Éva szavait idézve: “(…) az ember kívülről ugyan öregszik, de van egy belső mag, az “én”, ami szabadon kószál a testtől függetlenül.”

Nóra és férje, Helmer látszólag tökéletes házasságban élik mindennapjaikat. Az idilli állapotot azonban egy a múltból visszaköszönő botlás zavarja meg: Nóra még évekkel korábban okirathamisítást követett el férje érdekében, ám annak tudta nélkül, és most megzsarolják ezzel a régi üggyel. A segítségét remélve mindent bevall Helmernek, ám csalódnia kell: a férfit csak saját egzisztenciája és hírneve érdekli, a felesége érzelmeivel nem törődik. Végül, bár minden elrendeződni látszik, Nóra úgy dönt, kilép a látszatra és hazugságra épülő életéből, és elhagyja a családját.Ibsen műve megjelenésekor, a 19. század végén nagy port kavart, és meglehetős felháborodást váltott ki. A darab kíméletlenül mutatja be a polgári életformát, annak értékeivel, megalkuvásaival, konformizmusával együtt, miközben a női egyenjogúság kérdéseit is feszegeti Az emancipáció témája ma Európában másként aktuális, mint a Nóra megjelenésekor. A kapcsolatokban megbúvó elnyomás, a lappangó vagy nyílt szerepkonfliktusok, az önkiteljesedés problematikája azonban nemtől és társadalmi státusztól, kulturális környezettől függetlenül ma is érvényes.

Minden házasságban előbb-utóbb eljön az a pont, amikor a dolgok a legrosszabbra fordulhatnak. Ami ezután következik, az vagy a túlélés vagy ez elválás játszmája. A Nóra befejezése 1879-ben botrányt robbantott ki: egy nő elhagyja a férjét és a gyerekeit. 2016-ra új kérdések fogalmazódtak meg, amelyek új válaszokat kívánnak. Lehetséges-e két ember együttélése megalkuvás nélkül? Meddig játszhatóak a leosztott szerepek? Mikor lesz a szövetségből árulás? Nők és férfiak, felnőttek és gyerekek, hatalom, pénz, színlelés - karácsony Helmeréknél.

Kopogtatnak. Az ajtó nyílik, mögötte Nóra áll – tizenöt évvel az után, hogy Ibsen nagy botrányt kavart és betiltott klasszikusában becsapta maga mögött. Miért jött? Mi történt vele az óta? Megérte kivívnia függetlenségét? Mit akar azoktól, akiket akkor elhagyott? Mit szólt hozzá a társadalom?
És mit szólunk hozzá mi, a 21. században? 
A fiatal szerző friss darabja tavaly hatalmas kritikai és közönségsikert aratott hazájában, a Broadway valóságos szenzációja volt. Sziporkázó humorral és nagy emberismerettel tárja elénk a színháztörténet egyik legzajosabb ajtócsapásának utóhatásait.

Az egyik legszebb bel canto operaként számon tartott Norma címszereplőjét, a druida főpapnőt titkos szerelmi kapcsolat fűzi Pollionéhoz, a római prokonzulhoz, s ezért nem indítja harcra a gallokat a rómaiak ellen. A forróvérű római férfi − bár a hosszú galliai állomásozás alatt két gyermekkel is megajándékozta Normát − már a fiatal papnő, Adalgisa szerelmére vágyik. Norma úgy érzi, megalázottságát csak bűnös szerelméből fogant gyermekei vére moshatja le, de képtelen megölni őket. Megüti a harcra hívó gongot, s a gallok győzelmi áldozatul ajánlják fel az isteneknek Pollionét. A férfi a halálos fenyegetettség ellenére is kitart fiatal szerelme mellett, s e hajthatatlanság annyira megrendíti Normát, hogy önmagát vádolja árulással. Az asszony önfeláldozása láttán Pollione szerelme újra fellángol, de már mindkettejükre máglyahalál vár.„Ebben az operában Bellini kétségtelenül elérte tehetségének legmagasabb csúcsát. Itt a költemény az antik görög tragédia magaslataiba emelkedik, és ezt a formát Bellini még inkább megnemesíti azáltal, hogy ünnepélyes és impozáns karaktert varázsol mindennek. A szenvedéllyel teli dallamok Bellini melódia-művészetének különösen szép, világos megnyilatkozásai, melyek egy fenséges talajon szárnyalhatnak szabadon, nem holmi homályos csillogással, hanem hatalmas, egységes képbe rendeződve, önkéntelenül is megidézve Gluck világát“ − így ír Richard Wagner a Normáról, amelyet maga is többször vezényelt.Bellini, aki 30 évesen már a La Scala ünnepelt szerzője, első sikerei után a neves librettistával, Felice Romanival újabb felkérést kap, amelynek eredménye az 1831-ben bemutatott Norma. Romani közös munkáik betetőzéseként nevezte a művet „a leggyönyörűbb rózsának a csokorban“. Ezt az operát tartják a „bel canto“ stílus legemblematikusabb darabjának, ahol az énekhang szépsége végtelen dallamokon keresztül tündököl és uralkodik mindenek felett.A címszerep a szoprán szerepek között az egyik legnehezebb és legsokoldalúbb feladat. Az éteri koloratúráktól a szenvedélyes mélységekig terjedő széles ámbitus technikai követelménye mellett a karakter összetettségének árnyalt megformálása is komoly színészi képességeket kíván. Norma a nő toposza, aki fétis és szent népvezér, élet-halál ura, de aki egyben titkon bűnös szerelmes és anya, esendő, eldobott szerető, maga a lángoló szenvedély és az őrjöngő féltékenység, aki végzetében, bukásában is hű marad mindahhoz, amiért élt. A többi szereplő is − szintén jól meghatározott és hálás művészi feladatot nyújtó karakterével − mind e középpont köré rendeződik. Ezt a felemelően szép operát a Debrecenben már jól ismert Nadine Duffaut rendezésében láthatja a közönség. A címszerepben pedig a kiváló Liszt-díjas művészt, Kolonits Klárát hallhatják újra.

Az ExperiDance Tánctársulat merész lépésre szánta el magát: sok év után újra egy önfeledten bolondozós alkotást állít színpadra. A Nostradamus – Világok vándora igazi örömjáték, amely az ExperiDance-repertoár leglátványosabb koreográfiáit csavarja meg úgy, hogy a darab egy nagy időutazássá válik országokon és korokon át. A világkörüli út egyik hangulatfelelőse és idegenvezetője Ganxsta Zolee zenész-színész.  A történet szerint Nostradamus egy időutazós világkörüli útra viszi csalfa feleségét, hogy a kedvében járjon és megmutassa neki: lám, minden jóslata valóra vált. Nostradamus feleségét Rimár Izabella, az ExperiDance táncművésze alakítja. Az úton velük tart Nostradamus két tanítványa, a feleséggel mindig kacérkodó néma bűvész, és a mindig stréber mitugrász tanítvány is. Eljutnak Ausztráliába, Indiába, a gésák és szamurájok országába, Japánba. A spanyol virtust és az orosz jókedvet is megtapasztalják a főszereplők, sőt még egy focimeccset is megnéznek Brazíliában. A nagy utazás történelmi korokon is átível: Egyiptomban tanúi lehetnek Kleopátra és Julius Caesar szerelmének, találkoznak Kopernikusszal, Erdélyből Drakula miatt utaznak sietve tovább, Amerikában pedig Elvis énekel nekik. Végül természetesen Európa szívében, Magyarországon lelnek hazára főhőseink.

A Numera! közönség felé is nyitott, interaktív eszmecseréi során a számok sajátos világrendező szerepét szeretnénk kibontani: hogyan jelennek meg a természetben és a művészetekben a Fibonacci-számok vagy az Aranymetszés, mit nevezünk Isteni kódnak, s az ehhez hasonló fogalmainkat hogyan közelíthetjük meg az irodalom, a vallás, a mitológia, a számmisztika, a zene, a filozófia, az építészet, a csillagászat, a képzőművészet vagy akár a játékelmélet felől. A havi rendszerességgel jelentkező programoknak mindig más számjegy lesz az origója.

A beszélgetések célja elsősorban nem a tudományos igényű, teljes körű áttekintés, sokkal inkább egyfajta nyomozás, kötetlen kalandozás a területen. A számok konkrét, absztrakt, szimbolikus jelentésének vizsgálatán túl játékos kísérletet teszünk arra, hogy váratlan utakon keresztül, a szabad asszociációnak is teret engedve összekapcsoljuk a tudományok és művészetek egymástól távol eső területeit. Ehhez a rendhagyó expedícióhoz ezúttal is a színház szolgál majd iránytűként:mindenekelőtt olyan fogalmakra és területekre szeretnénk fókuszálni, amelyekben a számjegyek az alkotás folyamatával fonódnak össze.

Minden Numera!-n vendégül látunk négy elismert, hazai szakembert, akik speciális tudásukkal hozzájárulva az eseményhez lehetővé teszik, hogy egy-egy izgalmas, kuriózumnak számító témát alaposabb is körüljárhassunk.

Élt egyszer egy szegény ember. Nem volt annak az égvilágon semmi egyebe, csak három fia. A szálfa-sudár Nyakigláb, a cipó-kerek Csupaháj és a tilinkó-szavú Málészáj. Igazán jó testvérek, csakhogy mindhárman a tündérszép Anna szerelméért epednek. Miután sehogy sem tudnak dűlőre jutni, édesapjuk szélnek ereszti őket, mondván, hogy az nyerheti el Anna kezét, aki legjobban állja meg helyét a világban. El is indulnak, nyomukban a gonosz bíróné, meg a hebehurgya Mártonja, aki szintén szemet vetett a lányra. Egy esztendő elteltével, amikor a három legény, a tisztességgel megszolgált járandósággal; az aranyat tüsszentő csacsival, a terülj-terülj asztalkával, meg a ki a zsákból furkócskával hazafelé igyekszik, elpártol tőlük a szerencse…

 A figurákban felismerhetjük saját esendőségünket, bukdácsolásunkat, átélhetjük a commedia dell’arte és a némafilmek világának vidám és melankolikus pillanatait. A Nyaralás című előadást részben Jacques Tati hasonló című filmje inspirálta, de az alkotók saját élményeiből építkező, azok alapján született táncszínházi mű.