• Színházi szakemberként kurzusokat tartottál pedagógusoknak az elmúlt években. Ez közrejátszott a darabválasztásban?
• Inkább az játszott közre, hogy a kecskeméti színház szeretne nyitni a középiskolák felé. Ennek részeként jött létre az előadás.

• A kecskeméti színháznak a tehetséggondozás területén eddig is erős kapcsolata volt az iskolákkal. Miért szélesítitek az együttműködést?
• A színház tud segíteni, és ez a segítség messze nem merül ki a tehetséges gyerekek támogatásában. Az előadás arra tesz kísérletet, hogy megfogalmazzon egy problémát, és egyúttal elindítsa az arról való gondolkodás és beszéd folyamatát. Kísérletet tesz arra, hogy kiengedjünk olyan – nincs rá jobb szó – feszültséget, ami pont azért feszültség, mert nincs kibeszélve. A Klammot alakító Farkas Ádám időről-időre kiáll a szerepéből, és rákérdez arra, amit felvet az előadás. A gyerek őszinte „műfaj”. Azt remélem, hogy kialakulhat olyan légkör, amelyben felszínre kerülhetnek talán soha ki nem mondott gondolatok. Ha így lesz, akkor ennek legalább olyan erős hatása lesz, mint magának a darabnak.

• Milyen problémák kerülhetnek elő?
• Az első, hogy vajon el meri mondani egy gyerek azt, amit gondol, akár iskolai, akár családi környezetben. Van egy fontos fogalom: mérgező szégyen. Ha szülő mond valamit a világról, de a gyerek ennek ellenkezőjét látja, akkor általában magát hibáztatja: azt gondolja, hogy valami baj van vele. Azért hívják mérgezőnek, mert elfojtja a késztetést a probléma megfogalmazására és kimondására, amit később borzasztó nehéz helyretenni. Ha valamennyi mérget ki tudnánk oltani, vagy a kioltás folyamatát elindíthatnánk, az már eredmény lenne.

• Mit gondolsz a magyar középiskolák működésről?
• Második éve oktatunk színművészeti egyetemistákat, és a dolgozatokat olvasva félre kellett tennem egy sor, számomra természetes elvárást. Például azt, hogy a hallgatók által írt szövegben legyen vessző, és tisztában legyenek a helyesírás alapvető szabályaival. Azt sem várhatom el, hogy olyan szókinccsel rendelkezzenek, amely lehetővé teszi bizonyos szóismétlések elkerülését, ahogy azt sem, hogy a magyar és világirodalom alapműveit olvassák, vagy legalább a címüket ismerjék. Az általános műveltség devalválódását látom. A Facebook-generáció tagjai, öt sor szöveg a maximum, amire figyelnek, és ha arra gondolok, hogy pár év múlva ez a generáció veszi a kezébe az irányítást, akkor nem vagyok optimista. Mindeközben színházunk Műérték és mű érték kurzusán felkészült, képzett és nyitott pedagógusokkal találkozom. Meggyőződésem, hogy nem az ő hibájuk, sokkal inkább az oktatást keresztbe-kasul szántó érdekek, szándékok vihetik félre a dolgot. Borús vagyok, amikor színművészetis felvételin olyan listát tesz elém a jelentkező, ahol a monológok között két amerikai filmből vett részlet van. Nem színdarabból választ, hanem elhozza Az ördög ügyvédjéből Al Pacino monológját. Ez a műveltsége. Ha pedig az önképről beszélünk, akkor azt gondolom, hogy nagyon hátul vannak: erősen függenek a szülőktől, a családtól, fogalmuk sincs, hogyan találkozzanak saját szándékaikkal. Szétesett családokból jönnek, nehéz pszichikai körülmények közül, amelyeket normálisnak, otthonosnak hisznek. Az önismeret tanítása segíthetne, de nyilván fel sem merül.

• A Klamm háborújában egy olyan tanárt ismerünk meg, aki rátévedt a pályára, de a jó tanárt jellemző képességeknek teljes mértékben híján van.
• Kompenzál. Egy sikertelen élet közepén talál egy állást, ami hatalmat biztosít számára. A világot hibáztatja, elzárkózik tőle, úgy érzi, mindenki ellene van. Ez a súlyosan patologikus ember aztán elkövet egy óriási hibát. Rosszabb jegyet ad az egyik tanítványának, mint amit érdemel, és a fiú öngyilkosságot követ el. A tanár megpróbálja visszafordítani a helyzetet, sikertelenül. A diákok ellene fordulnak, s ez igazolja számára, amit mindig gondolt: mindenki ellene van. Ez az ő háborúja. A darab szélsőséges helyzetet ábrázol, de éppen ezért lehet tökéletes arra, hogy a gyerekekben felgyülemlett dühöt felszínre hozza. Fontos, hogy nem csak a tanárokkal szembeni indulatról van szó. Ádám az előadás egy pontján meg is kérdezi a közönséget, hogyan szokták kiengedni a feszültséget. 

• Van ehhez kapcsolódó személyes élményed az iskolás korból, amit felnőttkorodba magaddal hoztál?
• Volt egy matematika tanárom a középiskolában, akin pontosan láttam, mennyire behozza a feszültségét az órákra. A szememre vetette, hogy nem lehet elviselni a tekintetemet… Meg is megbuktatott… Óhatatlan, hogy a tanár beviszi az iskolába a feszültségét. A probléma az, ha ennek nincs tudatában. A színész is felviszi a saját problémáit a színpadra, csak neki van hozzá mondata. A tanárnak nincs hozzá mondata.