2_elle_y

“Vállalom, hogy nem tettem hozzá döntő fontosságban az élet dolgaihoz. 
Talán.
S éppen ezért, amit magam számára reálisnak gondolok, azzal kihívhatom-e a sorsot olykor-olykor?
Talán.
Hogy legyen hát? - Ezt kérdezem. Mikor törjem meg a csendet?
Talán most.
Ezek a kételyek, a sok kételkedés magunkban.
A borzalmak, amiket estéről estére lemosunk magunkról. Ha szerencsénk van.
Csak azt tudom felhozni példának, amit láttam s hallottam.
S azt tudom megfoghatóbbá tenni, amit megélek, mert bennem van.
S talán azért lógok ki a sorból, mert nem állok be oda.”

mint(H)a

Az álérzelmek, a nem tudatosan felvett hamis viselkedésminták, a hiánypótláson alapuló kapcsolatok olyan problémák, amelyek az embereket távol tartják valódi értékek felfedezésétől és valódi életük megélésétől. Felnövünk, fejlődünk, megöregszünk egy olyan világban, amiben megtanuljuk, valamilyennek lennünk kell ahhoz, hogy boldoguljunk. Valamilyennek lennünk kell ahhoz, hogy elérjünk eredményeket, vagy ahhoz, hogy szeressenek minket. Elképzelni sem tudjuk, hogy milyen lehet az a világ, ahol csak simán olyanok lehetünk, amilyenek valójában vagyunk. Csak simán. Önmagunkban. Ha nem kezdtünk volna szüntelen a múltba vagy épp a jövőbe menekülni azért, hogy ne kelljen jelen lenni. Minták, amelyek gondosan távol tartanak minket attól a legbelső létélménytől, amelyben csak simán, harmonikusan létezhetünk. 
Ravel Boleroja önmagában is egy szertartás, egy metamorfózis, egy végső stádiumban való erőgyűjtés egy magasabb szintre való átlépéshez. A Bolero olyan, mint egy haláltusa. Valami, ami az elején még van, a végére el kell, hogy múljon, meg kell, hogy szűnjön. A minták el kell, hogy törjenek. 

Szeretnénk a nézőinkkel közösen gondolkodni, szeretnénk, ha valódi résztvevővé válhatnának az előadás idejére.
Gondolkodni arról, hogy mi történik egy kapcsolattal, egy nővel és egy férfival, amikor gyermeket vállalnak. Arról, hogy mit jelent az, hogy család. A prioritásokról, a nehézségekről és az örömökről, a társadalmi nyomásról.
3050 gramm egy csecsemő átlagsúlya. Hogyan változtatja meg egy alig három kilós kis csomag az egész életünket?

Richard Hannay középkorú, jól szituált, jó megjelenésű agglegény meglehetős unalomban éli szürke hétköznapjait Londonban, amíg egy napon véletlenül össze nem találkozik egy feltűnően csinos fiatal nővel, és hirtelen egy irtózatos bűnügy kellős közepén nem találja magát. A harminckilenc lépcső John Buchan 1915-ös regénye és Alfred Hitchcock 1935-ös filmjének adaptációja. Patrick Barlow 2005-ös színpadi változata óriási sikert aratott Londonban, és azóta az egész világot bejárta. A Játékszín előadásának érdekessége, hogy az eredeti történetet négy szereplő játssza el. Csak a Hannay-t alakító Lengyel Tamás játszik egy szerepet, Lévay Viktória négy egymástól teljesen eltérő nőalakot jelenít meg. A többi huszonhat szerepet pedig Nagy Sándor és Szirtes Balázs kelti életre. Ettől az eredeti kémtörténet bűnügyi komédiába fordul.
 
Patrick Barlow adaptációja Simon Corble és Nobby Dimon eredeti ötlete alapján Edward Snape és a Fiery Angel Limited engedélye alapján.

Amikor John Buchan 1915-ben megírta „A 39 lépcsőfok“ című kémregényét, még csak nem is álmodott arról, hogy művét 20 évvel később megfilmesítik. S hogy ezt pont Alfred Hitchock, a világ egyik legbefolyásosabb rendezője, a „borzongás mestere“ fogja megtenni.

Az 1935-ös fekete-fehér filmklasszikus a színpadon a temérdek vicc és a változatos cselekménynek köszönhetően fergeteges show-vá válik, ami egyben kém-thriller és tiszteletadás a filmnek, de mindenekelőtt egy rendkívül vicces színpadi élmény.

Már az első lövéstől kezdve kiderül, mi a lényeg: ügynökök, kalandok és szép nők. A hitchcocki feszültséget és az angol humort ötvöző mű középpontjában két szerelmes áll, akik az elején még nem is tudják, hogy szeretik egymást, de a cselekmény során sok veszélyt legyőznek együtt: sziklahasadékokat, legelőkerítéseket és gyilkossági kísérleteket.

Amikor Patrick Barlow 4 személyes színpadi műve, a „The 39 Steps“  2005-ben bemutatásra került, az író nem is sejtette még, mekkora sikersztorit alkotott, ám a 2008-as broadway-i bemutató óta a világ színpadai elképzelhetetlenek e krimikomédia nélkül. Az író Barlow a 4 színészből hármat számtalan szerepen keresztül hajszol és garantálja, hogy ugyanúgy, mint korábbi darabjaiban, „A Messiás“-ban illetve a „Bizony mondom nektek“-ben, szem nem marad szárazon.

A darabot az Olivier Award-dal díjazták 2006-ban, mint „Best New Comedy“.

Richard Hannay középkorú, jól szituált, jó megjelenésű agglegény meglehetős unalomban éli szürke hétköznapjait Londonban, amíg egy napon véletlenül össze nem találkozik egy feltűnően csinos fiatal nővel, és hirtelen egy irtózatos bűnügy kellős közepén nem találja magát. Az előadás különlegessége, hogy az eredeti történetet négy szereplőre szűkíti: a Hannay-t egy férfiszínész alakítja, a színésznő három, egymástól teljesen eltérő figurát jelenít meg.

Az élet véges. 40-nél van vége. Vagy nem…?

Újabb szókimondónak ígérkező előadás mutatkozik be a Jurányi Házban. A férfiak szexuális világát tárgyaló előadás után, most az öregedést veszi górcső alá Bánki Gergely, Stefanovics Angéla, Keszég László és Mészáros Béla a 40! avagy véges élet című produkcióban.

Rudolf Burbergstein, filmrendező: „Az élet egy könyörtelen bokszmeccs, ahol végül mindenkire rászámolják a negyvenet.”

Fabian Delauise-Bartez, író: „Negyven előtt a test fiatal, a lélek siheder. Negyven után a test öreg, a lélek érett.”

Kenyeres Ferenc, rendőr-százados: „Városban ötven fölött büntetünk, negyvennel még lehet haladni nyugodtan.”

Nathjam Szitharta, buddhista szerzetes: „Negyven élet kell ahhoz, hogy megértsük: mi az a negyven.”

Marcy Marane, csellista-popsztár: „A negyvenes pasik már sokkal nehezebben pörögnek föl. Pedig olyan kis cukik! Megzabálnám őket, mmmm… brrrrrrr… miau-miau!”

Kryjt Vanderhaas, misztikus filozófus: „Az emberiség megrendítő erejű száma a negyven. A Bibliában is.  Az özönvíz negyven napig tartott. Negyven napig!” (Az özönvíz több, mint egy évig tartott. – a szerk.)

Arthur Rimmeltopf, matematikus, a negyvenes szám kutatója: „A 40 egy egész szám.”

Christopher M. Greene, performer: „Tíz, húsz, harminc, negyven, ötven, hatvan, hetven, nyolcvan, kilencven… és így tovább, a végtelenségig.” (Itt a felvétel megszakad, Chris táncolva leveti magát a szakadékba, szörnyethal.)

Bot Anikó, botanikus: „A majomkenyérfáim és a férjem idén lesznek negyven évesek! Isten éltesse őket!”

Orbán Viktor, miniszterelnök: „Negyven!” (Taps.)

Duga Tibor, vásárló a Media Markt-ban: „Negyvenet adtam ezért a szarért! Ez egy szar! Adják vissza a negyvenet!”

Négy fiatal futólány. Egy edzőnő és egy gyúró. Egy válogatott. Egy váltó. Egy csapat, amelynek ki kellene harcolnia az olimpiai indulás jogát. Az utolsó verseny, az utolsó lehetőség a szintidő megfutására. A széthúzás azonban komolyabb, mint bármikor korábban. Dzsudi néni megpróbálja összeszedni a lányokat. Harc a győzelemért, az olimpiáért, a közös célért. És a férfiért.

 A kortárs szlovén szerző, Simona Semenič drámája igazi jutalomjáték a címszerepeket alakító öt színésznő számára. A darab különlegessége, hogy felnőtt színésznők játszanak 10-11 éves kisfiúkat, akik maguk is játszanak – és játékaik révén rávilágítanak mélyen megbúvó előítéleteinkre, akaratlanul is felfedik azokat a hatalmi mintákat, amelyeket a társadalom születésünktől fogva belénk táplál. Egyik eljátszott helyzet követi a másikat: szuperhősök csatatere változik családon belüli csatározások világává, a szuperképességek összecsapása lassan, de biztosan fordul át az erőszak, az előítéletek és a gyilkos indulatok hétköznapjainkból ismerős játszmáivá. A színésznők gyermeki kreativitással váltogatják szerepeiket, így az előadás játékosan kérdez rá társadalmi mintáink visszásságaira, melyek már gyermekkorunkban kísértenek bennünket, s melyek ellen felnőttként gyermeki ártatlansággal harcolunk tovább.