Shakespeare királydrámái között két nagyon népszerű, sokat játszott alkotás a III. Richárd és a Macbeth. Mindkettő az embernek a hatalomhoz, a hatalom akarásához való viszonyáról alkot képet, ám míg az előbbi a hatalom megszerzése és megtartása körüli manipulációkról, a mechanizmus működéséről lebbenti fel a fátylat, addig a Macbeth befelé figyel. Azt vizsgálja, milyen lelki torzulásokat hoz létre az emberben a mérhetetlen hatalomvágy. 

Shakespeare tragédiái között a Macbeth a legrövidebb alkotás, már-már balladai tömörségű mű – akár a mi Arany Jánosunk is írhatta volna. (Ezért is meglepő: a XIX. századi fordítók sorában sem találjuk ott a költő nevét.) Akár az Arany-balladákban, Shakespeare-nél is felmutatódik a bűnös tett, amely mögött ott lapul öntetszelgő kérkedésünk, emberi kicsinyességünk és befolyásolhatóságunk mint mozgatórugó. Az igazi dráma azonban a bűnhődés lelki folyamatában rejlik – s erről Shakespeare-nél kevesen tudnak többet. Érdemes lesz vele tartani, hogy belelássunk a lélek sötét bugyraiba, még ha a kép nem is lesz szívderítő.