Hírek

  • A megoldóember - Interjú Szórádi Bélával a Soproni Petőfi Színház Magyar Teátrum Díjjal kitüntetett főkellékesével

    Mi egy kellékes feladata? Mi történik, ha egy kés sehogy sem akar úgy lezuhanni, ahogyan azt a rendező megálmodta? Ilyenkor jön a kellékes, aki kitalálja, megoldja. Szórádi Béla csaknem tíz éve dolgozik a Soproni Petőfi Színházban, decemberben Magyar Teátrum Díjjal tüntették ki. A főkellékest mindennapi kihívásokról és kulisszatitkokról kérdeztük.


    Musical ősbemutató Budapesten

    Először Magyarországon! 2020 január 18-án mutatja be a Turay Ida Színház a Girls - Swing "Tánc az életünk"című musicalt.


    „Nem elég a jó, én a tökéleteset keresem” - Felkai Eszter

    Felkai Eszter évek óta nem játszik. Azt mondja: most „él”, bepótolja, ami a színházról szóló békéscsabai évtizedekben kimaradt. Hétköznapi örömökről, maximalizmusról és újabb kihívásokról is beszélgettünk.

„Nem elég a jó, én a tökéleteset keresem” - Felkai Eszter

2020-01-09 10:20:00

Most életmű díjat vehetett át, de a pályáját végigkísérték az elismerések. Miben méri a sikert?

Nekem mindig a közönség volt a legfontosabb. Ha azt érzem, hogy a közönség elfogad, szeret, megtisztel, az a legnagyobb boldogság, valószínűleg idővel ez hozza meg a díjakat is. Felmerül a szakmabeliekben, hogy „na, a Felkainak kéne már adni valamit!”.


Évek óta nem játszik, a saját döntése volt, hogy elköszönt a színháztól. De mit gondol: egy színésznő akkor is színésznő, ha nincs színpadon?

Százötvenkét abszolút főszerepet játszottam és hatvannyolc koreográfiát készítettem operetthez, musicalhez és zenés vígjátékokhoz. Minden pillanatom a színházé volt csaknem ötven éven át. Bementem reggel, dolgoztam, tanítottam, ám idővel úgy éreztem: muszáj kicsit az életre is időt szánnom és élvezni annak hétköznapi örömeit. Ezzel együtt színésznő maradtam.


A színházat csak teljes lélekkel lehet csinálni? Nem lehet kicsit spórolni, hogy az életre is maradjon energia?

Nekem − a gyerekeim mellett − minden időmet a színház töltötte ki. Előfordult, hogy egy nap − a gyerekeknek szóló produkciókkal együtt − öt előadásban játszottam. Örültem, ha egy könyvet elő tudtam venni, vagy jutott időm zenét hallgatni. Ez a két hobbim van. Most viszont egészen szabadon élek. Ha eszembe jut, hogy érdekel egy táj vagy város, ahol még nem jártam, fogom magam és odautazom. Ott vagyok minden számomra érdekes színház és mozipremieren, járom a képzőművészeti kiállításokat. Amíg dolgoztam – hatvanöt éves koromig – erre nem volt mód. Most igyekszem bepótolni.


Ugyanazzal a lendülettel és energiával éli most ezt, mint valamikor a színházat.

Egészen pontosan látja, ilyen a habitusom. Belebetegszem abba, ha épp nincs mit csinálnom és itthon kell ülnöm. Ha nem akad dolgom, akkor is útnak indulok reggel és felfedezem Budapest számomra még ismeretlen részeit. Cselekvésre van szükségem, ilyen vagyok.


Budapesten van otthon? Vagy lehet Békéscsabán és Budapesten egyaránt otthon lenni?

Én Budapestet tartom otthonomnak, nagyon vágytam már vissza a fővárosba. Életem első húsz évét, majd később az ünnepeket is mindig itt töltöttem, ide érkeztem haza. Békéscsabán él a lányom és a kisunokám, éppen ezért oda is szeretettel és vágyódással megyek, ráadásul rendszeresen járok a színházba is.


Közben Békéscsabán nem tud úgy végigmenni az utcán, hogy ne állítsák meg…

Ez akkor volt különösen megható, amikor – kilenc év kihagyás után – 2016-ban visszamentem eljátszani a Macskajáték Orbánnéját. Jártam a piacot, a boltokat, és sorra megállítottak, mondván:

ennél jobb ötlet, hogy én ismét itt játszom,nincs.

Ez a szeretet életem végéig elég muníciót adott. Pedig féltem. Felmerült bennem, hogy tán már nem is emlékeznek rám.


Miért vállalta el Orbánné szerepét, noha akkor már kilenc éve visszavonult?

Seregi Zoltán, a békéscsabai színház igazgatója kért fel a szerepre, és én annyit feleltem: adjon néhány nap gondolkodási időt, míg újraolvasom a drámát. Rengetegszer láttam színpadon az Örkény-darabot, de arra voltam kíváncsi, miként hat rám, mit mozgat meg bennem a szerep. Már a tizedik mondat után úgy éreztem: te jó ég, ezt akár én is mondhatnám. Orbánné lénye, válaszai, feleselései, érvei – noha sok mindenben különbözünk – mind hitelesek voltak számomra. Akkor már biztos voltam benne, hogy nekem ezt el kell játszanom. Sokat kínlódtam a próbákon, morogtam, elégedetlen voltam, ha egy jelenetet nem éreztem tökéletesnek. A kollégák – s legfőképp’ Juhász Róza rendező – megértően dolgoztak, segítettek, így végül két-három héten belül összeállt az előadás.


Mindig maximalista volt?

Igen. A skorpió jegyében születtem, nekem nem elég a jó, mindig a tökéletes megoldást keresem. Soha nem voltam elégedett a munkámmal, rengeteg hibát találtam benne. Aztán másnap igyekeztem kijavítani.


Egyetlen szerepet sem tudok mondani,amivel egészen elégedett lettem volna.


De Önt ez ösztönzi?

Hogyne, van bennem harci szellem, ha valami nem jól sikerült, akkor azt másként kell csinálni, új megoldást kell keresni.


Szolnokon kezdte a pályáját, majd egy rövid győri kitérő után Békéscsabára került. Mi volt az, ami – férjével, Gálfy László színművész, igazgatóval együtt – évtizedekig ott tartotta?

Berényi Gábor igazgató-rendező csábított engem Szolnokra, sokat köszönhetek neki. Én nem végeztem főiskolát, így segédszínészként kezdtem, ám másfél év után – mikor a negyedik főszerepemre készültem  színészi státuszba emelt. Hogy mi tartott Békéscsabán? Ott születtek a gyerekeink, s volt egy csodálatos bébiszitterünk, aki hajnalig ült a kicsik ágya mellett, ha éppen dolgoztunk. A szakmai részét tekintve a színház vezetése mindig ügyelt arra, hogy nagyobb szerepeket, fontos feladatokat kapjak. Szubrettként kezdtem, zenés vígjátékokban játszottam, majd megkaptam az első prózai főszerepemet – egy román vendégrendező választott ki rá. Később sorra jöttek a Shakespeare-, Csehov szerepek és a kedvenceim: a modern nyugat-európai és amerikai drámák, mindig előre léptem. Hívtak Egerbe, Debrecenbe, Szolnokra, Kecskemétre, de nem volt miért elmennem.


El tudja képzelni, hogy jön egy olyan feladat, amit mégiscsak érdemes elvállalni?

Nagyon szeretem a kísérletező, alternatív színházakat, ha valamelyik tehetséges csoportban adódna lehetőségem játszani, azt megfontolnám. A Macskajátéknál rájöttem, hogy bár korábban határozottan állítottam: többet nem állok színpadra, az ember valóban soha nem mondhatja, hogy soha.


https://kultura.hu/nem-eleg-a-jo-en-a-tokeleteset-keresem/