Krasznahorkai magával ragadó intenzitású szövegei, két vetítővászon és négy előadó találkozik egy mediálisan telített, mégis szűk térben. Négy réteget ajánlunk a nézőknek: szöveg, tánc, zene, film – és rájuk hagyjuk a választás lehetőségét, hogy mikor mit követnek. Mint az életben. Mert nem mindegy.

És mivel nem az, ezért kérdezünk: Hol csúszik el a kommunikáció két ember között? Mekkora a szakadék az elvárásaink és a valóság között? Hogyan mulasztunk el fontos találkozásokat, mert nem jelen idejű a figyelmünk? A válaszkeresésből rajzolódik ki helyzetjelentésünk az Y-generációról. Nyers korrajz, mozgásba öntve.

Hol vagyok attól az / ifjútól, aki hittem a / világot – kesztyűként! – kezemre húzni. / Ujjaimat mozgatva könnyedén / érezni: igen, illik, rámszabott. (Petri György: Metaforák helyzetünkre – részlet) Miről beszéljünk? Magunkról. S egymásról. Mindig. Újra és újra. Fáradhatatlanul. A XXI. század mintha minduntalan az újradefiniálást róná feladatként az X, Y és Z generációk számára. De létezik még új? Minden volt már – szokták mondani, s abból a bizonyos újból korunk ifjainak már nem maradt egy sem a nap alatt. Hogyan tovább? Vezet út még előre? Vezet. Muszáj. Vezetik az embert például alapvető igényei: a testi szükségletek, és az el nem hanyagolható éhség a tudásra, s e csillapíthatatlan éhség enyhítésének legalapvetőbb csatornája: a kommunikáció. Meg persze az arra való képtelenség, generációnk egyik alapproblémája. Ezekről szól. Mert nem mindegy.