Katona József hősének „mindössze” annyi volt a vétke – s azért lett „végsemmiség az ítélete” – mert „hitveséhez és gyermekihez” kötő tündéri láncaitól szabadulva próbált megfelelni politikusi kötelességének. Nem a morál, nem a jog, hanem a szeretet törvényével szegült szembe. Ebben a szükségszerűen kudarcba fulladó vállalkozásban látta meg Katona a világa rendjéért lelki javairól lemondani kényszerülő modern ember tragédiáját – írja Kulin Ferenc a Bánk bánról, amely a Csongor és Tünde, valamint Az ember tragédiája mellett a magyar drámairodalom klasszikus alapműve.

Katona József a dráma ősváltozatát 1814-ben kezdte írni, nyomtatásban 1820-ban Kecskeméten jelent meg, az ősbemutató – amelyet Katona már nem élhetett meg – 1833-ban Kassán volt, Melinda szerepét Déryné alakította. Pesten 1834-ben mutatták be, a Nemzetiben először 1839-ben adták. 1848. március 15-én a díszelőadás a Bánk bán volt. A forradalmat követő elnyomás évei után, 1858-tól vált a mű a Nemzeti és más színházak repertoárjának népszerű és kötelező darabjává. Erkel Ferenc operát írt a drámából (a librettó Egressy Béni munkája), az ősbemutató 1861-ben volt a Nemzeti Színházban.

Vidnyánszky Attila korábban a darab drámai és operai változatát is megrendezte már. Katona drámáját 2002-ben állította színre a Nemzeti Színházban. Ez az előadás – a cselekmény hátterében zajló polgárháború expresszív megjelenítésével – igencsak megosztotta a közönséget, szélsőséges indulatokat is kiváltott. Ugyancsak merész vállalkozás, zenetörténeti jelentőségű esemény volt az ős-Bánk bán megrendezése 2008-ban a debreceni Csokonai Színházban. Ez Erkel Ferenc eredeti zenei konstrukcióját és Egressy Béni eredeti librettóját vette alapul, ami 1861-ben még sokkal közelebb állt Katona drámájához.

Vidnyánszky Attila a Bánk bánt kamaraszínházi produkcióként kívánja színpadra állítani. Ez a forma mindenekelőtt arra adhat alkalmat, hogy közelebb hozza a közönséghez a drámai összeütközést, a „végsőkig feszült indulatok nyelvét”, mely Szerb Antal szerint ebben a darabban „az első intonációtól az utolsó szóig magával ragad”, kiváltva a klasszikus tragédiákra jellemző katarzist. Ez a fajta megközelítés annak is a próbája lesz, hogy a mai fiatal generáció számára lehet-e még úgy tolmácsolni a darab személyek közötti konfliktusrendszerét, hogy ez egyúttal a nemzeti sorskérdések iránt is fogékonnyá tegye őket, nemcsak a múlt, hanem a jelen vonatkozásában is.