A Szarvassá változott fiú forrása egy irodalmi alkotás, gyökerei régmúltra nyúlnak vissza, pontosabban egy kereszténység előtti legendára, amely kilenc fiúról szól, akik szarvasvadászat közben eltévednek az erdőben, s amikor átkelnek egy varázserővel bíró hídon, maguk is szarvassá változnak. Az apjuk követi  nyomukat,  egy forrásnál talál rájuk, ahol megálltak inni,  és csak akkor ismeri fel őket amikor épp rájuk célozva megfeszíti az íját.

 A történet dimenzióját tekintve tipikus pogány rege, amit paradox módon egy kolinda őrzött meg, egyfajta román nyelvű karácsonyi ének. A kolindát Bartók Béla átdolgozta, ennek témájára született egyik legrejtélyesebb mesterműve, a Cantata profana két vegyes karra és zenekarra, s ez egyike azon kevés kórusműnek, amelyet a magyar zeneszerző jegyzett. A szerzeménynek már ebben  a formájában is elkezdődik a műfaji és esztétikai határok keveredése. A kórusmű, a bartóki szokásoktól eltérően kevés népi dallamot tartalmaz (a folklorisztikus dimenziók leginkább a ritmusban köszönnek vissza) miközben a kar középkori formákat (főként lidio és  misolidio), egyenesen a gregorián énekekre visszavezethető vonásokat szólaltat meg.

Miközben a vokális struktúra igyekszik visszanyúlni saját, ezeréves, keresztény civilizáció adta gyökereihez, a ritmus, a dallam-invenciók kvalitása és maga a libretto is teljesen profán logika alapján épülnek fel.

Ez a történet ihlette Juhász Ferenc ragyogó költeményét, amelyben azonban az anya hívja haza szarvassá változott fiát.

Egy élemedett korú anya, aki éveinek súlyos terhe alatt már képtelen megbírkózni a világ kihívásaival,  “a villany is rossz, megüt az áram”. A fiú, ahogyan az eredeti történetben is,  visszatérésének lehetetlenségét fejti ki válaszában, mert ha valaki egyszer megmerítkezett az anyatermészetben, s ivott legautentikusabb dimenziónk ősi emlékezetének tiszta forrásából, számára a visszatérés útja örökre lezárul, hacsak nem a halál szólítja hazatérésre.