A GG Tánc Eger fennállása óta egyre összetettebb feladatokban méretteti meg magát, de most többszörös kihívásnak néz elébe, amikor ezt a darabot műsorára tűzi. Olyan közkincshez nyúl, amiről a nagy többségnek hamarabb van véleménye, mint tudása.

"Az ember tragédiája, mint a Faust. változik a korokkal – mai arculata az, melyet a Nemzeti Színház régebbi előadás technikájában, Hevesi Sándor rendezésében lehetett látni: a bölcselkedő részek kimaradnak, csak a drámai lényeg pereg le előttünk filmszerű gyorsasággal. Marad a drámai mondanivaló intenzitása, az egyéniség kérdésében ellentétes állást foglaló korok belső dinamikája. Ilyenkor érzi az ember, hogy Az ember tragédiája nem filozófiai mű, nem egy akármilyen formába öntött gazdag gondolati tartalom, hanem zárt formavilág, ritmusban és kompozícióban teljesedő, bámulatos művészi alkotás." (Szerb Antal)

A GG Tánc Eger fennállása óta egyre összetettebb feladatokban méretteti meg magát, de most többszörös kihívásnak néz elébe, amikor ezt a darabot műsorára tűzi.
Olyan közkincshez nyúl, amiről a nagy többségnek hamarabb van véleménye, mint tudása. Olyan történethez, aminek szédítő, zavarba ejtő mélysége súlyos, tömör, olykor száraz példamondataival, inkább filozofikus, mint drámai helyzeteivel és a mindent átitató elementáris szenvedélyével teszi próbára az olvasót. Itt a második kihívás: hogyan lehet a tánc nyelvére lefordítani ezt az igen nehéz művet, hiszen az elsősorban mondataiban, asszociációiban, megfogalmazásaiban rejtőzik és nem a cselekményben. Nincs teljes, minden igénynek megfelelő Tragédia előadás. Ez mutatja a darab nagyságát, örökérvényűségét. Egy-egy szálat lehet megragadni és azt a maga következetességében felgombolyítani a darabot értelmező kor divatjának, vagy az előadást megálmodók habitusának, motivációjának megfelelően.
Mint mindannyian, én is többféle verzióval, többféle rendezéssel találkoztam életem során. Az általam látott Tragédia előadások ritkán érintettek meg oly mértékben, ahogy a mű olvasott formája.
Amennyire telített a mű súlyos gondolatokkal, legalább annyira színes formavilággal és vizualitással is. Ezen lehetőségek míves megoldásait szeretném élménnyé varázsolni nézőink számára. Hiszem, hogy azon alapgondolatok – melyeket a mű képenként és összefüggéseiben hordoz –, megfogalmazhatóak a tánc absztraháló képességével. Értelemszerűen olyan volumenű alkotásról van szó, olyan nemzeti értékről, amelynek a színpadra állítását nem megszokott formában százszor is meggondolja az ember: lehet-e, teheti-e?
A művel kapcsolatos kérdésfeltevéseimre a választ Szerb Antal fent idézett sorai között találtam meg, mely teljes magabiztossággal indított el azon az úton, hogy Madách mesterművét olyan komplex alkotásban mutassuk fel, ahol a tánc által megteremthető, a vizualitást előtérbe helyező, értelmező formavilágot a drámai csomópontokon kiegészíti a verbalitás, a kimondott szó mágiája – a Gárdonyi Géza Színház színművészeinek közreműködésével.