„A szaxofon tehet mindenről. Érces, dévaj hangjai beúsznak az elektronikus zongora futamai alá; finom dzsesszfíling, csipetnyi melankólia, meg némi erotika, megbizsergetik a szívet, a lelket, a gyomrot, s egyéb testrészeket. Mire föleszmélsz, már levettek a lábadról. S akkor már ott áll a pódiumon egy fekete bőrdzsekis izgalmas nő, vörös loboncos hajzuhatagával, és mindjárt jönnek, ömlenek a szavak is, záporoznak a képek, úsznak a verssorok, felszikráznak a töredékek. Majd történetek hangzanak fel, súlyos és könnyű, megcsavart történetkék, finom novellettek, fanyar, ironikus tálalásban. S mindezt még megfűszerezi Takács Kati az ő utolérhetetlenül meleg altjával és csibészes mosolyaival, humorral, meditatív interpretációval, vad kifakadásokkal, dacos női felcsattanásokkal, nehéz csendekkel meg elkomoruló megzuhanásokkal, és a békebeli szalon nézőjét már-már elringatja a sok delikát ingerforrás, s aligha marad érkezése figyelni arra, hogy a szomszéd asztalkánál vajon min tűnődhet két decens hölgy…” (Kovács Dezső)
„Hosszú időre volt szükségem, míg összerakosgattam az anyagot és közben éreztem, hogy szükségem lesz társakra, hát választottam négy férfit: két zenészt, egy táncost és egy rendezőt. Jó mulatság volt a próbákon a női szemszöget egyeztetni a férfi tapasztalással. Miközben Tóth Krisztina gyönyörű, izgalmas nyelvezetét összesimítottuk a zenével, s érzem annak örömét, ahogy egy tekintettel, egy mozdulattal, egy közös lélegzetvétel szünetében megteremtődik közöttünk az együttes színpadi létezés, a színház.” (Takács Katalin)