Műsorok

2020. október 1.csütörtök Auguszta

Ibusár

Ibusár
Mi is álmodunk az életünkről, mint Jolán, ahelyett, hogy élnénk azt, és közben katasztrófaturistaként szemléljük a sorsát, mert az nem a mi sorsunk, és az ő sorsa soha nem is lehetne a miénk.
Az Ibusár mindig aktuális. Most is az. Mindig is az lesz, mert azzá tesszük. Az Ibusár számomra egy nagyon pontos lenyomata annak a keserűségnek, amely a harisnyaszagú mindennapi életünkben gyökerezik, és az a buta elvágyódás a csillogó operettbe, a múltba nem hidat képez, hanem csak az árkot szélesíti a két világ között. Mi is álmodunk az életünkről, mint Jolán, ahelyett, hogy élnénk azt, és közben katasztrófaturistaként szemléljük a sorsát, mert az nem a mi sorsunk, és az ő sorsa soha nem is lehetne a miénk. Pedig az, csak a menekülési útvonalak változnak. Jolánnak az operett, másnak meg más, amit nem akar beismerni, vagy talán nem is tud róla.
Sárbogárdi Jolán személyében maga a művészet és a dilettantizmus örök kérdése ölt testet, mely által azonban a valóság és fikció létkategóriáinak egymáshoz való viszonya, illetve egyidejű jelenléte is körvonalazódik. A mi előadásunk nem Jolán dilettantizmusáról, nem az operettstílusban vagy annak paródiájában való otthonosságunkról kíván szólni, hanem Jolán drámájáról: a körülmények és vágyak távolságáról, a képességek és a remények szétválásáról, az emberi kapcsolatokban tétova, mások érzelmi béklyójában vergődő egyén groteszk vergődéséről. Mindezt megfejelve a mi határon inneni vagy túli zavaros „balkáni” magyarságával és nemzeti öntudatával, amely gyakran csak annyira van köszönőviszonyban a vélt igazi magyarsággal, mint Jolán művészi önértékelése. Vajon mi is úgy halunk meg, mint egy dunántúli mandulafácska, aki rossz helyen született, rossz időben, akárcsak Jolán? Nem tudom. De lelkünk spirálos füzetét néha átitatjuk az operettek csillogó neonfényével, még ha az a spirálos füzet akkor is csak egy spirálos füzet marad.
Kérem, látogasson vissza később!