1998-ban alakult vak fiatalok csoportja egy színházi darabot (Donáti István: Az éjszaka tapintása) ad elő látó közönségnek egy teljesen sötét színházi teremben. A darabon résztvevő közönség különböző megtapasztalásokon vesz részt, így a saját élményen keresztül azonosulhat - ha csak rövid időre is- a misztifikált vakság életterével. Az ötlet 1998. nyarán született. Budapesten 1995-ben volt egy "Láthatatlan" című kiállítás. Itt a teljesen sötét térben vakok vezették a látó embereket a különböző életterületeknek berendezett termeken keresztül. A kiállításon 40 percre mindenki megtapasztalhatta a látás elvesztésének az érzését. Ebből az ötletből jött, hogy egy ilyen besötétített közegben színházi darabot készítünk vak szereplőkkel látóknak. Azoknak az embereknek, akik szeretnének még többet megérteni a vakok különleges világából. Látónak abszolút nem ismert egy vak képességei és korlátai, viszont életformájuk sok embert foglalkoztatnak. A darab látóknak szól, azoknak az embereknek, akik keresik a hétköznapjaik "megnemlátásai" mögött a többlettartalmat. Az élmény, amihez a teljes sötétben való megmártózás juttat bennünket, óhatatlanul a figyelmünket befelé irányítja, és a külvilág illúziók teli világából kizökkent. Ráébredhetünk arra, hogy félelmeink, érzéseink nem a látványhoz kötődnek, hanem minden bennünk alakul ki. A vaksághoz, és általában a fogyatékossághoz való viszony átértékelődik attól a pillanattól, amikor megértjük, hogy a teljesség egy más közegben már mástól függ. Az, hogy a vakság állapota a fogyatékosság, az csak addig a pontig pontos, amíg a látó közegben gondolkozunk. A látók a vakok világában megmerülve megélhetik a saját fogyatékosságukat, hogy ők mit nem hajlandóak meglátni, hogy félelmeik hogyan teszik őket vakká. A saját tapasztalat alapján és a Láthatatlan kiállítás visszajelzéseit ismerve ez az élmény a látókra rendkívüli hatással van. A vakokról eszünkbe jutó szánalom, a fogyatékosságtól való félelem megszűnik. Megérthetjük, a vakok nem csak a fogyatékosságukkal élő emberek, mert az érzékszervi és kifejezés korlátaik révén, rendkívül finom érzékelési készséggel és gazdag érzelemvilággal rendelkeznek. Ebből tudnak ízelítőt adni a vakok, és így a másságuk elfogadásával általában a köztudatban a fogyatékosságról kialakult kép is javulhat. A tervezett színházi darabunkkal kapcsolatban a legfontosabb tudnivaló, hogy a történet előadása során a színházi teremben végig teljes sötétség lesz. A sötétben való megtapasztalás egy új dimenziót nyit a látó embereknek a valóság érzékelésében. A darabot kifejezetten látó embereknek szánjuk, annak ellenére, hogy sötétben zajlik. Ha a látó embereket látásuktól, mint elsődlegesen fontos érzékelésüktől megvonjuk, a fennmaradó érzékszerveik teljesen más alapokon működnek. Tehát erre ad igazán lehetőséget a darab, hogy ezt a különleges másképpen érzékelést megtapasztalhassuk. A sötét közegben többet megérthetünk a szemtől akadályozott, vizuálisan érzékelt világunk meg nem látásaiból. Ha túlzottan szemmel érzékeljük a külvilágot a többi érzékszervünk, a többi érzéki benyomásunk elhalványodik, háttérbe szorul, a fennmaradó négy érzékszervünk veszít erejéből, és jelentőségéből. Ám íly módon valóság egy komoly része is veszteség lehet számunkra. A szagok, az ízek, a hangok és a tapintás eltávolodnak tőlünk. Most viszont elgondolkozhatunk arról, hogy a "valóság látása", a valóság lényegi érzékelése mennyire kötődik ténylegesen a szemünkhöz. Az alkalom lehetőséget ad a "nézőknek", hogy kipróbálják érzékszerveiket egy olyan darabban, ahol maguk is résztvevők. A sötétben a tér definíciója átértékelődik, hiszen a klasszikus színpad-nézőtér viszony megszűnik, ezért is van lehetőség a színházi terem teljes kihasználására. Ahogy a szereplők a nézőtéren, úgy a nézők a színpadon is mozoghatnak. Az előadás helyszínének az Zeg-Zug Zuglói Gyermekház színháztermét választottuk. "Az éjszaka tapintása" című darabot Donáti István író felkérésre készítette, a sötét adta körülményekre adaptálva. Figyelembe vette művében, hogy a nézőket bevonjuk a darabba, és hogy különféle érzékszervi megtapasztalásban (illat, ízlelés, mozgás, hangok, tapintás) legyen részük. Profiként egy ilyen térben csak a vakok mozoghatnak, ezért is volt kézenfekvő, hogy vakok játsszák el a művet. Emellett a darab mondanivalója érinti a vakok identitásproblémáit. Hangsúlyoznunk kell ugyanakkor, hogy a darab látóknak szól, arról, hogy magunkból valami mást megértsünk, arról, hogy vakok segítségével megélünk egy másik dimenziót, ami csupán egy karnyújtásnyira van tőlünk. A két világ nem különbözik egymástól, és mégis más. A történet másképp láttat bennünket a sötéten keresztül. A nézők az előadás elején egy rövid előjáték keretében felkészülnek a különböző veszélyforrásokra, és lehetőséget is biztosítunk egy "próbasötétség" során arra, hogy még az előadás előtt megtapasztalhassák, hogy a látás adta biztonságos közeg elvesztésével milyen komoly gondot okozhat a félelmek leküzdése. A történet röviden: Péter külföldre megy, elhagyja barátnőjét. Szerelme, Mariann és a fiú testvére, Trézsi utána mennek. A szerelem igazolja magát, a találkozás megtörténik. Csak a történet végére derül ki igazán, hogy Péterék vakok. A történet óhatatlanul elgondolkodtat a másság fogalmáról. A vakok és az ő világukhoz való viszonyunk, a róluk alkotott kép átértékelésében segíthet bennünket a mű. A darab annak szól, aki hajlandó és elég bátor önmagával találkozni és a valóság illúziókkal teli világát másképpen is megtapasztalni. A vakság a köztudatban valamennyire tabu téma. A vak emberrel való találkozás félelem, szánalom, szégyen, segítési kényszer érzését váltja ki látó emberektől. Mindez a hiányos ismeretek, a problémákkal való nem szembesülés kényelme, és a régről megmaradt esélyegyenlőtlenségek rögzülései okozzák. A probléma felvetésével a darabon, és a témával foglalkozó sajtón keresztül reméljük nagyon sokan szembesülhetnek majd.