- Mikor és milyen formában találkoztál először a mára már világszerte játszott és rendkívül népszerű Kövek című darabbal?

− A Kolibri Színház 2003-ban bemutatott előadásával találkoztam először, amit az egyik szerző, Stefo Nantsou rendezett. Ez egy kultikus előadás volt. Szegényszínházi eszköztárral dolgozott, aminek a színészek játéka volt a középpontjában. Nagyon jó volt benne, hogy célzottan az általános iskola felső tagozatának szóló produkciót csináltak. És persze, ez egy erős darab. Azóta több előadást is láttam belőle, amelyek nagyon különbözőek voltak, és ez, amit most csinálunk, szintén különbözni fog az eddigiektől.

− Mi lesz szerinted a legfontosabb különbség?

− Egy másfajta keretben játsszuk a darabot, egy játszótérre helyezzük el, ahol színészek mesélik nekünk a történetet.

− Az előbb említetted, hogy ez egy nagyon erős történet. Mi adja az erejét?

− Egyrészt egy erős incidensről szól, amivel gyakran találkozunk a hírekben is. Lényegében arról van szó, hogy valami hülyeséget csinálnak gyerekek, amiből egy haláleset, nagy tragédia keletkezik. Másrészt egy barátság megy tönkre, ami egy olyan eleme a történetnek, ami mindannyiunkat érint. Az extrém körülmények ellenére azon is lehet gondolkodni a Kövek kapcsán, hogy mi tart egyben egy barátságot, mik azok a hülyeségek, amikbe belemegyünk a barátaink miatt. Főleg ennél a korosztálynál nagyon lényeges a kortárs közösség: hogy mit szólnak valamihez a barátok, hogy milyen hülyeségekbe kell belemennem ahhoz, hogy barátaim legyenek. Harmadrészt az is nagyon izgalmas, hogy maga a kamaszkor, önmagunk keresése mindig határátlépéssel jár. Akár a saját jóérzéseink határait vesszük számba, akár a társadalmi normákat nézzük, mindig része a kamaszkornak, hogy rájöjjek arra, hogy én milyen határokat tartok fontosnak, mihez tartom magam.

− 1996-ban volt az ősbemutatója a darabnak. Mennyiben számol az előadásotok azzal, hogy az elmúlt húsz évben nagyon jelentős technológiai és kulturális változások mentek végbe, amelyek hihetetlen hatást gyakoroltak a kamaszokra?

− Bizonyos szempontból figyelembe kellett vennünk ezt a változást, például abban, hogy megjelenik a mobiltelefon és végig is kíséri az előadást. Sok olyan pillanat van, mikor a szereplők előkapják a mobilt, hogy felvegyék az eseményeket, vagy éppen nem akarják, hogy a másik felvegye az adott dolgot. Az előadás úgy ér véget, hogy az egyik gyerek egyedül marad a mobiltelefonjával, és szerintem ez is lényeges a mai mobilhasználattal kapcsolatban, hogy tulajdonképpen egyrészt összekapcsol minket a közösségi háló, másrészt nagyon magányossá tesz. Ennek az éremnek a két oldalát próbáltuk behozni, miközben persze a történet elsősorban nem erről szól, de a mobilhasználat annyira része a kamaszok életének, hogy kikerülhetetlen. Az 1996-os darabhoz képest olyan módosításra is szükség volt, hogy lejjebb vittük a szereplők életkorát, mivel Madák Zsuzsanna dramaturggal együtt úgy gondoltuk, hogy ugyanazok az események ma már fiatalabb életkorban történnek meg a kamaszokkal, mint a kilencvenes évek második felében. Emellett pedig természetesen igényeltek némi változtatást a darabban használt szlengkifejezések is. Bizonyos tekintetben előtanulmányokat is folytattunk: kimentünk, beszélgettünk debreceni általános iskolásokkal, hogy ők mit szeretnek, mit néznek, mit hallgatnak mostanában. Így valóban azok a számok hangzanak el átkötő zeneként, amik éppen trendingelnek.

− Ez valóban egy barátság története, de emellett egy „bűn és bűnhődés” történet is. A kamasz főszereplők elkövetnek valamit, és ekkor derül csak ki, hogy mennyire egyedül vannak.

− Az biztos, hogy a két gyerek közül az egyik teljesen magára marad, de szerintem ennél általánosabb ez, mivel a fiatalok általában is magukra vannak hagyva. Vannak elvárásaink, meg szörnyülködünk, hogy mennyire mások, mint mi voltunk, de közben azok a lehetőségek, közösségek vagy akár terek kicsit ki vannak húzva alóluk, amelyek fontosak lennének számukra. Úgy gondolom, hogy egy sokkal szélesebb társadalmi problémát ír le ez a szál a történetben, és ezért is játszódik a mi előadásunk egy elhagyott vagy lezárt játszótéren. Pont a fiatalok saját helyei hiányoznak nagyon sok városban, pedig fejlesztésük biztosítaná azt, hogy egészséges terük legyen ezeknek a nagyon fontos kísérletezéseknek a fiatalok számára. Kérdés, hogy a tizenéveseknek milyen tereik vannak, ahol tesztelhetik a szociális készségeiket, ahol kipróbálhatják magukat közösségben. Azt hiszem, hogy ez egy komoly probléma Magyarországon, de külföldi kollégáim is hasonló tapasztalatokról számolnak be.

− A játszótér mint helyszín ugyanakkor ráerősít arra is, hogy amit a színpadon látunk, az játék.

− Igen, ami a szereplők között zajlik, az is egyfajta játék, és a színház maga is játék. Azzal is játszunk, hogy egy tárgy egyszer csak átalakul valami mássá, és általa történeteket mesélünk, ahogy a gyerekek a játszótéren is sokszor történeteket játszanak el a maguk örömére. Ezek is pont ugyanerről szólnak: azért játszom kalózt vagy szörnyet vagy azt, hogy meghalok, hogy ezekkel a bonyolult dolgokkal, a jóval és a rosszal kísérletezzek. Ez teljesen természetes. A mi történetünkben viszont ez a játék egyszer csak kicsúszik a kezük közül, és olyat csinálnak, ami egyértelműen rossz. Így jön a következő kérdés, hogy mit kell tenni. Felelősségre kell-e őket vonni? A próbafolyamat során köztünk is volt egy izgalmas vita, hogy jó-e, hogy felmentik őket. Szerintem nem biztos, hogy egy bírósági ítélet dönt arról, hogy bűnösök-e vagy sem, és az egy további kérdés, hogy felelősök-e vagy sem. Az pedig egy harmadik kérdés, hogy mit lehetne tenni azért, hogy az ilyesmi ne történjen meg. Valószínűleg egyik kérdésre sem lehet általános érvényű választ adni, mert nagyon különböznek az élethelyzetek és a körülmények. Reméljük, hogy az előadásunk azt kínálja, hogy a fiatalok és esetleg az őket elkísérő pedagógusok vagy szülők tudjanak ezekről a kérdésekről közösen gondolkozni. Szerintem ez egy nagyon fontos funkciója a színháznak, hogy a történetek nem példát mutatnak, hanem lehetőséget kínálnak arra, hogy a nézők is alakítsák a saját értékrendjüket.

− Visszatérő vendége vagy színházunknak színházi nevelési szakértőként, valamennyi tantermi előadásunk elkészülésénél segédkeztél. Felmerült-e a Kövek kapcsán, hogy az általa generált kérdésekről a helyszínen, közösen gondolkozzatok a nézőkkel?

− A Csokonai Ifjúsági Programban több előadásban működtünk közre szakértőként Cziboly Ádám kollégámmal, az InSite Drama szervezetünk révén. A tantermi előadások esetében kifejezetten olyan történeteket hoztunk létre az íróval-dramaturggal-rendezővel, Madák Zsuzsannával, ahol az előadás részévé válik az interakció. Akár úgy, hogy a gyerekekkel közösen fejezik be a történetet, akár úgy, hogy az interaktív részekben a gyerekek által hozott ötletek szerves részévé válnak az előadásnak. Ez a produkció nem ilyen dramaturgiára épül. Ebben az esetben az előadás előtt van egy rövid beszélgetés. Nyilván nem lehet háromszáz gyerekkel mély beszélgetést folytatni, de arra hasznos, hogy néhány olyan fogalmat kínáljon a nézőknek, amelyek kapaszkodók az előadáshoz. Kicsit szembe is szeretnénk menni azzal a szokással, hogy mikor lemennek a fények, akkor kezdődik a hujjogás. Szeretnénk megmutatni, hogy itt most valami olyasmiről lesz szó, ami őket is érinti, megkérdezzük például, hogy honnan lehet tudni, hogy egy barátság igaz barátság-e. Ezen kívül azzal segítjük még meg a közös gondolkozást, hogy egy szórólapon kérdéseket kínálunk. Az ugyanis a tapasztalatunk, hogy sokszor a gyerekeknek, de akár a pedagógusoknak is, kevés kérdésük van egy előadáshoz. Ugyanígy készül egy pár oldalas tanári segédlet is, hogy azoknak a pedagógusoknak vagy szülőknek, akiknek van kedvük tovább gondolkodni a csoporttal, legyenek a kezükben kérdések, tudjanak akár dramatikus formákat kínálni a feldolgozáshoz például egy osztályfőnöki órán.

Az interjút készítette: Miklós Eszter

(Fotó: Kucserka Fanni)