Mikor találkoztál először a Cabaret-val?

Gyerekkoromban rengetegszer láttam a filmet, amely aztán az egész fiatalságomat végigkísérte. Elég sok Kabaré-témájú előadást csináltam. 1998-ban rendeztem egy előadást a Kamrában, aminek az volt a címe, hogy Kabaré – elvágyódás két részben. Színészek és táncosok közösen táncoltak benne. De az nem ez a Cabaret volt. Aztán egyszer felkértek, hogy szerepeljek egy filmben, amiből ugyan nem lett semmi, de csináltam belőle egy darabot. A film középpontjában a Cabaret Voltairenevű, zürichi kabaré és Sophie Taeuber, dadaista táncosnő állt volna. Én akkor annyire belevetettem magam ebbe a világba, az avantgárd különböző műfajaiba, hogy ebből is csináltam egy darabot a Kamrában. Aztán rendeztem egy Cabaret-t a Centrál Színházban, amely nagy sikerrel ment éveken keresztül. És most itt újra megrendeztem, de egy teljesen új darab született.

A Kabaré – elvágyódás két részben előadásodat Párizsban Pina Bausch is látta.

Elképesztő, hogy eljött megnézni engem. Nekem ő mindig is a példaképem volt. Bejött az öltözőbe az előadás után, és azt mondta, hogy nagyon bátor vagyok. És az egész társulatot meghívta a Théâtre de la Ville-be, a főpróbájára. Ez a gesztus mindent elmondott. Úgy gondolom, hogy a bátorság az egyik legfontosabb művészi eszköz, ami leginkább elfogyott mára. Nagyon sok támadást kap az ember, ha bátor, ha megpróbál kitörni, és nem a divat után megy. Ez a fajta dolog az egész pályámon végigkísér, 18 éves koromtól mostanáig. Ma ahhoz is bátorság kell, hogy merjek elővenni egy klasszikus művet, és ne akarjak a divat elvárásai szerint „modernkedni”. Úgy gondolom, mindig olyat kell csinálni, ami őszintén belőlem szól. Ezért ilyen tág a repertoárunk is.

Miért került újra a figyelmed középpontjába a Cabaret?

Másként gondolkodom már a Cabaret-ról. Ahogy az ember változik, más dolgok kezdik el foglalkoztatni. Minden darabom erről egy vallomás. Szeretik az embert beskatulyázni. Tőlem sokszor számon kérték, hogy miért nem táncolok már az üvegdobozban, miért csinálok a közönségnek szóló darabokat. Változok, változott a világ is. Azért jó, hogy tanítok, és fiatalok vesznek körül, mert tőlük tanulhatok nyitottságot a világra, állandó megújulást. Szeretem a műveket újra elővenni, és újraértelmezni. A régi iránti vágyakozásom és nosztalgiám egyre erősebb. Úgy gondolom, hogy ez a Cabaret nagyon retro lett. Amit ebben az előadásban mutatni akarunk, az az odavágyódás. Visszamegyünk a 30-as évek Németországába, díszletben, jelmezben, játékstílusban is.

Klasszikus musical lesz?

Nem. Maga a mű sem egy klasszikus musical. Olyan kopott és olyan romlott, hogy becsapás lenne ezt csillivilli környezetbe tenni. Nosztalgikus lesz. Eltelt majdnem száz év, de a világ nem sokat változott. Hasonló problémák vannak, hiába telt el majdnem egy évszázad. Sok minden nem lett jobb, esetleg csak korszerűbb. El vagyunk idegenedve egymástól, ugyanúgy megvan a kiüresedés az emberi kapcsolatokban. És ezek meg fognak mutatkozni a darabban. Amikor zenés színházi előadást csinálok, nem a műfaj sztereotípiáit próbálom követni, hanem le akarom leplezni a fájdalmát, a hazugságait. Ott lesz benne a csillogás és egyben a kopottság is. Számomra attól jó egy zenés előadás, hogy magas színvonalon van előadva. Komoly énekhang, tánctudás, jó stílus- és ritmusérzék kell. Azt hiszem, hogy ezt hozni fogja a társulat.

A Cabaret a színház hatodik bemutatója az évadban. Hogyan értékeled az eddigi évadot?

Úgy gondolom, még nincs itt az értékelés ideje. Most a munka ideje van. Azt érzem, hogy elindult ebben a színházban valami. Mindenki nagyon sokat tesz azért, hogy színházként tudjunk működni annak ellenére is, hogy az Agórában vagyunk. A színháznak az a lényege, hogy nem beszélni kell róla, hanem dolgozni. Minden a minőségen múlik. Ehhez kellenek jó színészek, egy nagyon jó műszak, és képzés is. Szeretném, ha a színészeink folyamatos képzést kapnának. Most modern tánc órákon vehettek részt, de lesz majd butoh tánc kurzus, beszédtréning és önismereti foglalkozás is.