Örkény kicsit több, mint ötvenévesen, 1963-ban írta a Macskajáték című kisregényt, és pár évvel később, 1969-ben dolgozta át drámává. Sokan emlékezhetnek az 1972-es filmváltozatra, melyet Makk Károly rendezett, a főszerepekben Dajka Margittal és Bulla Elmával. Akkoriban a mozi, de az irodalom és a színház is sokkal fontosabb volt a közönségnek, mint manapság. Ezt annyira nem jó leírni, de így van.
Ráadásul a Macskajáték olyan problémákat feszegetett, amelyek az adott korban teljesen aktuálisak voltak. Nem csak azt mutatta meg, mit jelent szembesülni az idő múlásával, hogy már semmi nem lesz olyan, mint egykor, és a fiatalság is szertefoszlik, minden és mindenki leépül, de a nézőre kacsintva korrajzot is kínált. Felvillantotta, mit jelent odaát élni, egy másik rendszerben, ahol egészen mások a lehetőségek, a jövedelmek – és mit itt, ahol minden kisszerű, nyomorúságos és a maga módján teljesen kilátástalan.

A piaccsarnokban arról folyik a vita, miért nem lehet fél deci (!) tejet kapni. A presszóban a nők is Hubertust isznak, és ha valaki mogyorószín dzsörzé kosztümben jelenik meg, simán megszólják, hogy túl fiatalos a korához képest. Mindehhez társbérletek vannak vékonyka falakkal, melyeken minden áthallatszik, így nincs igazi magánszféra sem. Sajátosan egyszerű, az elmúlt rendszer által szürkeségre ítélt emberek mozognak ebben a világban. Az operaénekes, aki számára az okoz örömet, ha a csirkemájat külön tálalják (és természetesen külön a húst, a zöldséget és a levest is), vagy Egérke (Majzik Edit), aki azért lépett le otthonról, mert a férje, az az agresszív állat verte és kínozta.

Erzsi és Giza, a pesti és a tolószékes testvérek leveleket írnak egymásnak, néha meg telefonálnak is. Az egyik nem fog hazajönni soha, a másik viszont nem tud, nem akar elmenni. Igazából mehetne, hiszen miért is ne élhetnének együtt, ha már ilyen szépen eltelt velük az idő, de nem akar. Nincsenek racionális érvei, miért. A megszokás nagy úr. Meg az emberi kapcsolatok is.

Paula, a régi barátnő, aki olyan hatást gyakorol rá, hogy elkezd egy kicsit adni magára. Figyel a frizujára és arra, mit vesz fel. S kiderül, hogy az a bizonyos Csermlényi Viktor, akit korábban egy dagadt haspóknak írt le Orbánné, bizony több annál, mint egy állandó csütörtöki vacsoravendég. Orbánné, azaz Erzsi szerelmének a tárgya is, és akkor lesz igazán fontos, mikor Paula szépen elcsavarja Viktor fejét és lecsapja Orbánné kezéről. Más presszókba kezdenek járni, és kiderül az is, hogy össze fognak házasodni. Orbánné meg ott marad egyedül, végtelenül magányosan. Kiürül az élete,  akkor is, ha ott a lánya, akivel folyton vitázik és Egérke, akit meg alaposan kioszt. Sok-sok apró részletből áll össze ez a mozaik. Fontos minden, a mozdulatok, az arcjáték, a hangok. A díszlet (Horatiu Mihalu munkája) kifejezetten izgalmas. Míg a nézőtéren várjuk, hogy kezdődjön az előadás, gyanakodva nézzük, micsoda szegényes, lepusztult helyszín tátong előttünk. Aztán kihúnynak a nézőtéri fények és a színpad, a díszletek, a kellékek mind-mind élni kezdenek. Ragyog a kanapé, a nyomorult ablakkeret pazar és nagyvilági lesz.

Szép és szomorkás történet a Macskajáték, melyet mintha a két Annára (Ráckevei és Kubik) szabtak volna. Oláh Zsuzsa harsány Paulája és Majzik Edit szürke, bizonytalan Egérkéje sokunknak ismerős lehet, Jámbor József pedig megnyugtató magabiztossággal mozog a falánk és vélhetően nem túl sikeres énekes (és hősszerelmes) szerepében. Újhelyi Kinga kosztümös, kicsit férfias, az anyjával igen kritikus tolmácsnője és Janka Barnabás pincére is képes arra, hogy megidézze azt a kort, amire egyébként egyre kevesebben és egyre kevésbé emlékszünk már.