A témát az erőszakos kommunikáció, és a hierarchizált kulturális beidegződések általános emberi kérdései felé tágítják a nézőkkel, akik folyamatosan befolyásolhatják a történet alakulását, kimenetelét.  A darabról a rendezőt, Szivák-Tóth Viktort kérdeztük.

Hogyan, illetve honnan jött az ötlet, hogy a szexizmusról készítsetek előadást?

Eredetileg a zaklatás osztályközösségekben előforduló jelenségeiről akartunk előadást készíteni a 10-12. évfolyamosok számára. Mivel nagy a valószínűsége, hogy a résztvevő osztályban vannak érintettek, ezért fontos volt számunkra, hogy elkerüljük azokat a helyzeteket, amelyekben felismerhető egy-egy osztálytárs viselkedése. Ez könnyen megerősíthetné az áldozat-hibáztatás folyamatát, vagy éppen az áldozatban kelthetné azt az érzést, hogy ő képtelen változtatni, esetleg meg is érdemli a sorsát. Ugyanígy a zaklató és a tanúk (az osztályközösség) számára is hordozhat veszélyt egy ilyen egyértelmű ráismerés: a helyzetet súlyosbító, gyakran beidegződésként működő megoldási lehetőségek felé billenhetnek.

Természetesen az is fontos cél volt, hogy a megfelelő távolítás ellenére a zaklatás lényegéről tudjunk párbeszédet kezdeményezni a résztvevőkkel. Így esett a választásunk a munkahelyi szexizmusra, mint alaphelyzetre. Ezen a szűkebb témán keresztül, ami a korosztálytól mégiscsak távolabb áll, jól körül járható a tágabban értelmezett zaklatás problémaköre is.

A darabotok most talán fontosabb, mint valaha. A nemrég nyilvánosság elé kerülő zaklatási ügyek kapcsán miért, és kiknek ajánlanátok különösen ezt az előadást?  Illetve ha igen, mennyiben aktualizáltatok?

Az előadást az események aktualizálták, innen is jött az ötlet, hogy készítsünk belőle felnőtt résztvevőknek szóló változatot, amelyben már nem a közösségi zaklatás, hanem kifejezetten a szexuális abúzus kerül a fókuszba. Elsősorban a tanúk szerepével foglalkozunk: az elsődleges, valamint a közösségi norma megalkotásában nem kevésbé fontos másodlagos tanúkéval. A botrány kapcsán úgy is fogalmazható mindez, hogy azoknak a cselekvési lehetőségeit keressük, akik tudtak/tudnak ezekről az esetekről, és azokét is, akik esetleg csak a virtuális térben helyeznek el markáns, vagy épp bizonytalankodó véleményeket az esetek kapcsán.

Fontos célotok a (színházi) nevelés; a Kimondva kimondatlanul hogyan teszi ezt? Miben rejlik a gondolatébresztő, motiváló ereje?

A színházi-nevelési, vagy résztvevő színházi forma alkalmas arra, hogy a témát kellő provokatív erővel vesse fel, érzelmi és értelmi síkon egyaránt mozgósítva a résztvevőket, ugyanakkor elég nyitott is ahhoz, hogy ne egy előzetes rendezői koncepció – egyben akár ítélkező vélemény – érvényesüljön, hanem az adott résztvevők közös alkotásaként szülessen meg az aznapi előadás.

Több lényegi ponton biztosítunk lehetőséget arra, hogy meghatározhassák a történetet, a szereplők viszonyát, cselekedeteit, szavait. Lehetőséget adunk a passzív megfigyelésre – hagyományos nézői szerepkörre –, az aktivizálódó résztvevők számára pedig több formát is felkínálunk, hogy mindenki megtalálhassa a neki leginkább tetszőt.

Az alkotófolyamat során ti mit tanultatok a világról, magatokról?

Mi sem gondolkodunk, érzünk teljesen ugyanúgy, így az egyik fontos tanulság az volt, hogy el kell fogadnunk, hogy személyenként változik, kinél hol a határ, ráadásul ez helyzetről-helyzetre akár változhat is. Ennek ellenére mégis meg kell találnunk azokat a közösen vállalt kereteket, amelyek között mindenki biztonságban érzi magát. Megerősödött bennünk a saját felelősségünk tudata is: az, hogy igenis van cselekvési lehetőségünk, és csak rajtunk múlik, hogy adott esetben hogyan mérlegelünk: akár teszünk valamit, akár elmulasztjuk ezt, az a saját döntésünk, még akkor is, ha épp nem tudatosítjuk. Ebben a tudatosításban segített sokat a próbafolyamat, és ezt a tapasztalatot szeretnénk nyújtani a résztvevők számára is.

A november 18-i előadás részletes leírása a MU Színház honlapján érhető el.