A teátrum idén is egyedülálló kezdeményezéssel tisztelgett a magyar költészet napja előtt, versmondásra invitálta a közönséget. Az egésznapos rendezvény iránt rendkívül nagy volt az érdeklődés. A közel száz verselő egy tetszőleges előadásra szóló színházjegyet szerezhetett, az elmondott költemények számától függetlenül. A verselők között akadt 5 és 90 éves is, akik saját versekkel, novellákkal, megzenésített és interaktív költeményekkel készültek, melyet a színház társulatából alakult közönség hallgatott meg.
Az egyik saját szerzemény különösen nagy hatást keltett, hiszen magáról a Veszprémi Petőfi Színházról és annak 2017-es évadáról szól. Perczel-Szabó Krisztián versét itt közöljük.

Perczel-Szabó Krisztián

ÉVAD VERS

A vidéki színház melletti lakásban
ásít egyet a megviselt testőr, 
emlékszilánkokat idéz fel magában, 
s a nagy fáradtságtól menten eldől.

Másnap felkel, rögtön a tévére bámul,
-„My fair lady” megy most az adásba”-,
jöhetne valami más műsor, például
-mondjuk -: a „Holt költők társasága”!

Belenéz a tükörbe, s nem ő néz vissza,
múlnak a gyermekévek hirtelen, s
miközben reggeli friss kávéját issza,
a guppija úszkálgat nesztelen. 

Securityban nyomja le a műszakot. 
Tegnapi munkája csak annyit ért: 
a fizetés: egy darab „köszi, jónapot”,
az élete sok hűhó semmiért?

De néha megkapja heti munkabérét, 
s bátran nézhet a pénz valagára:
Tokaji aszúval oltja örök éhét, 
S rendel egy balfácánt vacsorára.

Ő is volt ember, büszke csemegepultos, 
Naplója ím erről árulkodik,
Vad őszi szonátákat írt egy lánynak, s nos,
Most már nem is mindig mosakodik. 

S a klubban, ahová járt, ő volt a király,
Beszéde, lénye bárkit meggyőzött.
A szép lány is csak volt, nincs már. Hiánya fáj,
és szívéből minden jót elűzött.

Nebáncsvirág volt mindene, élő isten, 
Ki földre szállt, és sosem volt komoly.
De megcsalta, és végleg odalett minden,
S némán robbant az utolsó sikoly.

Sem emlék, sem varázslat enyhet nem hozott,
nem kellett nekik párterápia, 
„Jó volt, és köszönöm, hogy imádott”, ez volt
virágszála utolsó pár szava.

Most így él, egyedül, lángja takarékon, 
Mint akit a szerencse elkerül,
„…Ha legközelebb látlak…” csak titkon,
A vélt valóság elől menekül.

Egy őrült naplójában él: képzeli azt,
Hogy ő félig bantu, svéd vagy inka,
Hol a nagy négyes nyújthat csak vigaszt,
A bor, sör, unikum és pálinka.

Hol tanár úr kérem, súgnak háta mögött,
Miben Ludas Matyi uralkodik, 
S a betlehemi jászol körül barmok között
Látni Kukac Kata kalandjait. 

De ha egyszer tisztán kel fel, megérti, nem
használ senkinek Buda halála,
Eddig, eddig, meddig vagyok!!: lényegtelen, 
fontosabb hittel nézni a mába.

Ha nem nappal keresi a csillagokat, 
„Nem bánok semmit sem” lesz az elve,
Szívén majd nem rozsdásodik el a lakat,
lelke jóindulattal lesz telve.

Ha meglátja élete igaz útját,
Rosszkedve, mint a léggömb elrepül,
Örökre feledi minden gondját-búját.
S a színészet világába merül. 

Mióta tudjuk, hogy színház az egész világ, 
S színészek benne mind az emberek,
A szerelem, s család ellen nincs orvosság,
csak a játék gyógyíthatja meg.

Az élet: játék, aki nem játszik, meghal,
Lehet bármilyen bölcs álmodozó, 
A szerelem: élet, aki nem él, megcsal.
Lesz belőle tisztelt hazudozó.

S ezért egy neki örök maradt, meglehet, 
tombol benne háború vagy béke:
Veszprémben egy hely van, mi neki jót tehet:
A színház, és annak tarka vidéke. 


Képgaléria:http://www.petofiszinhaz.hu/Galeria/A-magyar-kolteszet-napja-2017