Mindenkivel megeshet – mármint ha nő, és elmúlt annyi… A mi történetünk ma játszódik, a new york-i Bloomingdale’s áruházban – de játszódhatna a világ bármelyik más áruházában is. A szereplőink négy nő, és velük is megesik az… Az, amiről nem szeretünk beszélni. Mert tabu. De mi most megdöntjük. Ismerős sorsok, világhírű slágerek, ellenállhatatlan humor. A színpadon négy díva, négy csodálatos nő, akik mesterei a humornak és varázslatosan énekelnek… 

Színmű négy jelenésben, megelőző játékkal

Tamási Áron Ősvigasztalás című drámája majdnem ötven évvel a megírása után került a nagyközönség elé. Tamási maga is elveszettnek hitte az Amerikában írt „komor és darabos vázlat”-át, ahogy visszaemlékezéseiben nevezte. Egy kolozsvári drámapályázatra küldte haza 1924-ben, akkor, amikor az első világkatasztrófán átvergődött emberiség levegőért és segítségért kiált, megváltásért esedezik. A darab számomra az életbe vetett hitről, az újrakezdés lehetőségéről szól. A műben benne szunnyadozik a túlélés ígérete: a megmaradás záloga nem a kesergés, hanem az akarás, útja az összetartozás. Alaptémája: az ősi hagyományok elvetésével megszűnik az ember és természet harmonikus kapcsolata, helyét a káosz és az erkölcsi szennyezettség foglalja el. Tamási nem megelőzte a korát, hanem egyszerűen más, modernebb drámát írt, mint amilyenhez a húszas évek magyar irodalma, illetve színházi közönsége szokott, vagy amilyent elvárt. Az Ősvigasztalás – bár szerzői utasítás szerint „történik Székelyföldön a XIX. században. Sőt bé is vezeti ide a XX. századot” –­ cselekménye mégis időtlen. A darab az ősi pogány kultikus szertartások hangulatát idézi meg. A drámai szituációt Csorja Ambrus szokatlan végakarata teremti meg. Öccse kérésére ősi áldozatot celebrál, és a havasi tisztáson máglyán égeti el a holttestét, hamvát összeszedi egy fazékba, és abba saját vérét is belekeveri. Amikor erre fény derül, Csorja Ádám gyilkosság vádjával törvény elé kerül, s bár a tanúk vallomása alapján kiderül az ártatlansága, „a törvényes szokások és formák megszegéséért” tíz hónapi elzárásra ítélik. A börtön elől Gálfi Bence szökteti meg, de amikor rájönnek, hogy mindketten Kispál Julába szerelmesek, Gálfi lelövi Csorját.

„Isten, Isten, igaz Isten!” – sikoltja a darab végén a meggyilkolt Csorja Ádámra rátaláló egyik szereplő. „Nem sírunk többet soha! Nekünk nem sírni kell, hanem megküzdeni a világgal!” – mondja a másik, majd rémülten összebújnak, és lassan táncolni kezdenek… A tánc, az átmeneti rítusok kellékeként a megbillent egyensúly helyreállítására, az értékvesztés, az értékek transzformációja utáni rend megteremtésére szolgál. Az ősvigasztalás a negatív állapotból kivezető megoldást, az ősi, tiszta erkölcsiséget szimbolizálja. 

Egy: ha valakit hátulról előrefele átszúrt egy sonkakés, ha ez a valaki egy lakótelepi nő, ha a holttestet a férj a karjában tartja ugyan, de úgy, hogy a halott jobb keze már belóg a szemétledobóba, akkor ott vagy baleset történt, vagy nem.

Kettő: hogyha helyszínelés közben a nyomozó hazatelefonál, és a felesége nem veszi fel a telefont, akkor az még nem gyanús, a feleség nyilván mosogat. Ha újra hazatelefonál, de megint üresen cseng a vonal, az már gyanús!

Hogyan kell főzni a tyúkot? Ha akváriumot kért születésnapjára, akkor örül-e a gyerek a logikai fejlesztőnek? Mit csináljunk, ha nem?

Az élet nehéz, legyünk mi a nehezebbek! 

Zeusz uralkodásának kezdetén járunk, abban a pillanatban, amelyben a világot újraosztják egymás közt a hatalmasok. Az adok-kapokban egyedül Prométheusz képviseli az emberek érdekeit. Ellopja az istenektől a tüzet, hogy a halandókat a gondolkodás, az önkifejezés, a világ megértésének képességében az állatok fölé emelje. Zeusz ezért távoli, ember-nem-járta vidékre száműzi a titánt. Prométheusznak ekkor még van választási lehetősége: ha belátja, hogy bűnt követett el, ha fejet hajt a hatalom előtt, a főisten szabadon engedi. Ha nem, a halhatatlan Prométheusz örökké szenvedni fog.

Színmű négy jelenésben, megelőző játékkal

Tamási Áron Ősvigasztalás című drámája majdnem ötven évvel a megírása után került a nagyközönség elé. Tamási maga is elveszettnek hitte az Amerikában írt „komor és darabos vázlat”-át, ahogy visszaemlékezéseiben nevezte. Egy kolozsvári drámapályázatra küldte haza 1924-ben, akkor, amikor az első világkatasztrófán átvergődött emberiség levegőért és segítségért kiált, megváltásért esedezik. A darab számomra az életbe vetett hitről, az újrakezdés lehetőségéről szól. A műben benne szunnyadozik a túlélés ígérete: a megmaradás záloga nem a kesergés, hanem az akarás, útja az összetartozás. Alaptémája: az ősi hagyományok elvetésével megszűnik az ember és természet harmonikus kapcsolata, helyét a káosz és az erkölcsi szennyezettség foglalja el. Tamási nem megelőzte a korát, hanem egyszerűen más, modernebb drámát írt, mint amilyenhez a húszas évek magyar irodalma, illetve színházi közönsége szokott, vagy amilyent elvárt. Az Ősvigasztalás – bár szerzői utasítás szerint „történik Székelyföldön a XIX. században. Sőt bé is vezeti ide a XX. századot” –­ cselekménye mégis időtlen. A darab az ősi pogány kultikus szertartások hangulatát idézi meg. A drámai szituációt Csorja Ambrus szokatlan végakarata teremti meg. Öccse kérésére ősi áldozatot celebrál, és a havasi tisztáson máglyán égeti el a holttestét, hamvát összeszedi egy fazékba, és abba saját vérét is belekeveri. Amikor erre fény derül, Csorja Ádám gyilkosság vádjával törvény elé kerül, s bár a tanúk vallomása alapján kiderül az ártatlansága, „a törvényes szokások és formák megszegéséért” tíz hónapi elzárásra ítélik. A börtön elől Gálfi Bence szökteti meg, de amikor rájönnek, hogy mindketten Kispál Julába szerelmesek, Gálfi lelövi Csorját.

„Isten, Isten, igaz Isten!” – sikoltja a darab végén a meggyilkolt Csorja Ádámra rátaláló egyik szereplő. „Nem sírunk többet soha! Nekünk nem sírni kell, hanem megküzdeni a világgal!” – mondja a másik, majd rémülten összebújnak, és lassan táncolni kezdenek… A tánc, az átmeneti rítusok kellékeként a megbillent egyensúly helyreállítására, az értékvesztés, az értékek transzformációja utáni rend megteremtésére szolgál. Az ősvigasztalás a negatív állapotból kivezető megoldást, az ősi, tiszta erkölcsiséget szimbolizálja. 

Egy: ha valakit hátulról előrefele átszúrt egy sonkakés, ha ez a valaki egy lakótelepi nő, ha a holttestet a férj a karjában tartja ugyan, de úgy, hogy a halott jobb keze már belóg a szemétledobóba, akkor ott vagy baleset történt, vagy nem.

Kettő: hogyha helyszínelés közben a nyomozó hazatelefonál, és a felesége nem veszi fel a telefont, akkor az még nem gyanús, a feleség nyilván mosogat. Ha újra hazatelefonál, de megint üresen cseng a vonal, az már gyanús!

Hogyan kell főzni a tyúkot? Ha akváriumot kért születésnapjára, akkor örül-e a gyerek a logikai fejlesztőnek? Mit csináljunk, ha nem?

Az élet nehéz, legyünk mi a nehezebbek! 

A megható történet egy különös pár – egy kerekesszékre ítélt arisztokratának és az ő ápolójának, a külvárosi szegény negyedben élő, börtönviselt fiatalembernek az őszinte barátságáról, az előítéletekkel leszámoló kapcsolatáról szól...
A 2011-ben készült Életrevalók című film megtörtént eseményt dolgoz föl. Philippe Pozzo di Borgo-nak, a nagy múltú Pommery pezsgőgyár ügyvezető igazgatójának 42 évesen (1993-ban) egy siklóernyős balesetben következtében, amikor is nyaktól lefelé megbénul, szembe kell néznie a kirekesztettség és a tehetetlenség érzésével. Ahogy ezzel az érzéssel szembesül a bevándorló Abdel is, akit viszont származása, szociális helyzete miatt vet ki a társadalom magából. Talán ezért is őt választja Philippe az ápolójának a több tucat jelentkező közül. Egymásra találásukról később mindketten könyvet írnak, dokumentum- és játékfilm is készül róluk. Az egymás elfogadásának tanulságos meséje ez, melynek magyar színpadi adaptációját a Játékszín közönsége láthatja először!

Carmen a szabadság szimbóluma. Története az olthatatlan vad szerelem drámája.
“Carmen története, a karakterek szélsőséges érzelmi világa és with the Bizet muzsikája nagyon erős és ihletadó. Számomra a fő inspirációt a történet és a zene éles váltásai adják. Közel áll hozzám a karakterek kiszámíthatatlansága, hirtelensége, mely érzelmi túlfűtöttségükből fakad. Hogy lehet egy idilli nyugalmi állapotból egy pillanat alatt az őrület határára kerülni? Hogy veheti át a hatalmat a szenvedély a racionalitás felett, honnan jön az az őserő, ami tragédiába sodor, és miért nem lehet ellene küzdeni? Hol a határ szerelem, szenvedély és birtoklási vágy között? A szenvedélyes szerelem alapvetően eszement állapot?

Carmen érzékiségét megjeleníteni, érzelmeinek vad hullámzását táncban megfogalmazni nagyszerű lehetőség. Véleményem szerint ennél nagyobb kihívás Don José összetett karakterének, jellemváltozásának életre hívása az alkotó, ill. megformálása a táncos számára. Számomra ő a központi figura, az övé az igazi dráma. Az egyszerű és becsületes, tiszta szívű férfit kifordítja önmagából a Carmen iránt érzett őrült szerelem. Vágya legyőzi a benne lakozó erényt, míg végül eszét vesztve a legnagyobb bűnt követi el: elveszi Carmen életét, ha már az övé nem lehet. Don José lelki tusája szenvedélyes férfi-dráma. Ezt kívánom megjeleníteni a színpadon.”